Tavasz a Kaukázus lábánál: Grúzia

Grúziában mondhatni minden megvan, amire egy turista vágyhat. Bőven van látni- és kóstolgatni való, a grúzok kedvesek, az áraik a kelet-európai zsebeket sem terhelik le, és nem lepték el a nyugati turisták. Még. Többnyire jól el lehet boldogulni angol nyelvvel, főként az ifjabb generáció körében, az idősek inkább a semmihez sem hasonlítható grúz nyelv mellett oroszul beszélnek.

Mint tbiliszi-i vendéglátónk megjegyezte, Grúzia nagyszerűsége sokszínűségében rejlik. Éghajlata, domborzata változó, nyugodtan sétálhatunk délelőtt a tengerparton, és még aznap sízhetünk is az egyre fejlődő síkomplexumok valamelyikében.

Mindemellett több világörökségi helyszínnel büszkélkedik, rengeteg magashegyi túraútvonalon lehet egy életre szóló élményt szerezni, hegycsúcsokra, magas dombokra épített katedrálisokat, kolostorokat, városvédő erődök maradványait megcsodálni.

Az sem utolsó szempont persze, hogy az újabban Georgiaként is emlegetett, de a köznyelvben inkább Grúziaként ismert kis ország viszonylag könnyen elérhető. Mi Bukarestből isztambuli átszállással érkeztünk a grúz főváros, Tbiliszi nemzetközi repterére, és innen vette kezdetét a néhány napos grúziai kaland.

Maszk és kijárási tilalom

A jelenlegi járványhelyzetre való tekintettel az országba negatív PCR-teszttel vagy oltásigazolással lehet belépni, a szükséges dokumentációt egyébként már az isztambuli reptéren is ellenőrzik, s nem csak a határrendészet, hanem a repülőtársaságok munkatársai is szigorúan szemügyre veszik.

Ott tartózkodásunk alatt, szintén a járványhelyzet miatt este kilenc órától hajnalig kijárási tilalom volt érvényben az országban, Tbilisziben nem működött a tömegközlekedés, a maszk viselése pedig kötelező volt szabadtéren is.

Hacsak az ember nem a pezsgő éjszakai életbe szeretné teljes mellszéllességgel belevetni magát, a kijárási tilalom talán csak annyiban zavarhat bele a programba, hogy időben meg kell vacsorázni. Az éttermek többsége nyolc óra után már ne fogad vendégeket, maximum ha nagyon éhes a kedves vendég, egy salátát szívesen összedobnak elvitelre, de igyekeznek úgy alakítani a programot, hogy az este kilenc óra ne nagyon találjon senkit az utcákon, mert akkor mélyen a zsebbe kell nyúlni. Egyrészt a taxi ára is háromszorosa lesz a napközben alkalmazott árnak, hacsak nem tudunk alkudni – alkudni márpedig kötelező –, másrészt a büntetések is busásak. Persze itt is, mint majdnem mindenhol, vannak kiskapuk. Vacsoráztunk például zárt ajtók mögött is, olyannyira lesötétített étteremben, hogy az utcáról semmi jelét nem lehetett észrevenni annak, hogy odabent élet van.

Gránátalma, diókrém, lepénykenyér

A grúz gasztronómia bennünket lenyűgözött. A diókrémmel töltött, gránátalmamagokkal dísztett kisütött padlizsánszeletek kedvencemmé váltak, érdekes, hogy ahány helyen megkóstoltam – és bizony egy napot sem hagytam ki –, mindig más volt. Szintén a föltétlenül megkóstolandó kategóriába tartozik a hacsapuri, azaz a legalább tíz változatban elkészíthető grúz töltött kenyér. Ezek közül nem csak ízben, hanem látványban is kiemelkedő az adzsari hacsapuri. A csónak alakra formázott, sajttal töltött kenyérre tálalás előtt egy kis kocka vajat tesznekn és egy nyers tojást ütnek. Aztán ott van a lobió, és semmiképpen sem lobiáni, amelyek, ha nem figyelünk, hangzásuk miatt könnyen összetéveszthetőek. Mi így jártunk, de nem bántuk, az első meglepésből felocsúdva, hogy nem azt kaptuk, amire számítottuk, kiderült, hogy a lobiani vörösbabpürével töltött lepénykenyér. Majd később megkóstoltuk a lobiót is, ami korianderes vörösbabpörkölt.

Egyébként a grúz konyha igen kedvelt fűszere a petrezselyem mellett a zöld koriander, a kapor és a menta is, a diót nagyon sokféleképpen használják fel, és mivel a gránátalma kéznél van, annak levével vagy magjával sokszor találkozhatunk. Még megérdemel néhány sort a khinkali, ami kis tésztabatyucska különböző zaftos töltelékkel, lehet az húsos, zöldséges, krumplis. Olvastam róla, de nem hittem, amíg nem láttam, hogy kézzel fogják meg a batyu csücskét, leharapják, és a csücsköt, bár fogyasztható lenne, de nem eszik meg. Grúziában igen nagy népszerűségnek örvend a korántsem alakkímélő csurcsela. A cérnára fűzött diót, aszalt gyümölcsöt besűrített szőlő- vagy más gyümölcslébe mártogatják, majd a napon aszalják, szárítják, és szeletelve fogyasztják.

Gergeti Szentháromság-kolostor – a látvány, mely mindent visz

Tbiliszit hőlégballonról vagy drótkötélpályás felvonóról is meg lehet nézi, de a girbegurba macskaköves utcákon a régi városrész varázslatos hangulata olyannyira magával ragad, hogy észre sem vesszük, és estére 15-18 kilométert is gyalogolhatunk. Székesegyházak, templomok, régi és új, gigantikus épületek váltják egymást a fővárosban, a múlt és jelen érdekes összefonódása a Kura folyó által ketté szelt Tbilisziben. Libegővel lehet feljutni a város fölé emelkedő vidámparkba, s onnan rácsodálkozni a fővárosra, ahol meglepően sok parkkal, köztéri szoborral, parkokban piknikezőkkel találkozhatunk.

Tbiliszi könnyen bejárható gyalogosan, innen pedig több utazási iroda indít elérhető áron egy-két napos, kisbuszos kirándulásokat, de ha valaki nagyon a maga ura akar lenni, az bérelhet autót is. Mi ez utóbbi lehetőség mellett döntöttünk, és elindult a híres grúz hadiút mentén, célunk pedig többek között a Gergeti Szentháromság-kolostor volt. A hosszabb-rövidebb megállókkal tarkított út egyre csak emelkedik, a látvány lenyűgöző, s bár esős időt fogtunk ki, a felhők mögül elő-elő bukkanó hófödte Kaukázus, a mi, hegyekhez szokott szemünket is elkápráztatta. Ma már igencsak elegánsan, aszfaltúton lehet feljutni a kolostorhoz, néhány évvel ezelőtt még hajmeresztő túrára vállalkoztak, akik a szerpentines földúton kellett haladjanak.

A 14. században épült templomot és a mellette lévő harangtornyot körülölelő látvány lenyűgöző. Úgy érzem, ha Grúziából csak ezt láthattam volna, akkor is megérte volna ide eljönni.

Mert borban az igazság...

A Kaukázus hófödte csúcsai, gleccserei a későbbiekben is végigkísérték utunkat. Amikor már az igen híres bortermelő vidéken, a Kakheti régióban helyi borokat, majd csacsát, azaz a helyi törkölypálinkát vagy a helyiek egy másik büszkeségét, a grúz konyakot kóstolgattunk, tekintetünk minduntalan végigsiklott a hófödte hegycsúcsokon.

Azt mondják, a grúzoké a legrégebbi borkultúra a világon. De nem csak, hogy jó borokat készítenek, de a készítés technológiája is érdekes lehet számunkra.

A helyi borászok a kipréselt szőlő levét, a mustot földbe süllyesztett speciális agyagkorsókba, azaz kvevrikbe erjesztik, kilenc hónapon vagy akár egy éven át. Főként az első időszakban naponta többször is megkevergetik a többszáz literes korsók tartalmát, majd lefödik, szigetelik.

A régió egyik helyi, ifjú borászának vendégei voltunk, és abban a szerencsés helyzetben találtuk magukat, hogy éppen ott tartózkodásunk alatt szellőztették meg a tavalyi vörösbort. Azaz átszívták a kverikből hatalmas hordóba a bort, a föld alatti agyagkorsót átmosták, és visszaengedték a nedűt még néhány hónapra. Mi megkóstolhattuk, s bár nem vagyok vörösbor rajongó, örültem a pillanatnak. Egyébként palackozás után a több ízben is díjazott borász borai exportra kerülnek, akárcsak számos helyi borász termékei. A Lonely Planet néhány évvel ezelőtt megjelent Borutak című könyve e grúz borvidéket a világ 52 neves borvidéke közül az első tíz közé sorolta.

Grúziát a Kaukázus gyöngyszemeként is emlegetik, a grúzok pedig azt tartják országukról, hogy a Jóisten saját maga számára teremtette. Néhány nap alatt csak belekóstolni lehet a grúzok sajátos világába, de ez olyannyira megragadó, hogy oda csak visszavágyni lehet.