A fészekrakástól a leválásig: az édesanyák „születéséről” Vida Ágnessel

Gyermekünkkel való kapcsolatunk kialakulása, csiszolódása és az időnként felmerülő konfliktusok kezelése átszövik a szülői létünk. Refrénszerűen visszatér ez a téma, időről időre felmerülnek az elég jó anya vagyok-e típusú kérdések, minduntalan az foglalkoztat, hogy a helyes módszereket használjuk-e a nevelésben és jó irányba tereljük-e a gyermek útját. Közben azon is őrlődünk, hogy olyan édesanya legyünk, amilyent megálmodtunk. Bizony, minden nőnek van elképzelése az anyai létről, ez egy ösztönösen belénk kódolt igazság.

Vida Ágnes baba-, anya- és családpszichológus is rávilágít arra, hogy a gyerekkorban jelentkező női szerepjáték pontosan az anyai szerep előszobájaként létezik.

Anyukásat játszik az oviban a hároméves, és ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy konkrétan babázik, hanem gondoskodik valakiről vagy valamiről. A fiúsan nevelt lányoknál is megfigyelték, hogy igencsak ragaszkodnak a háziállatokhoz, vagy egy plüssjáték fölött „anyáskodnak”. Tehát mindannyiunkban fellelhetőek ennek a korai nyomai.

És az elképzelések is hamarább megfogalmazódnak, a lányok egész korán képesek határozott képet alkotni a női szerepek mikéntjéről. A legegyszerűbb példája ennek az öltözködés: a fiúkat szinte egyáltalán nem érdekli a férfias, egyedi ruházkodás, a lányoknak viszont elég korán konkrét elképzelésük van saját öltözködési stílusukról, a nőies jegyeikről.

A gyermek fejlődésével együtt az anyaszerep is folyamatosan alakul. Míg másfél évesen az anyai szereppel való ismerkedési szakaszról beszélünk, évek múlva, a párkapcsolatok kialakulásával megkezdődik a tudatos tervezés is. Arról álmodik a lány, hogyan töltené be az anyuka szerepet, gondolatfoszlányok szintjén elmereng azon, mit játszana leendő gyermekével, vagy biztosan tudja már az utódok nevét is, bár a gyermeknemzéstől még messze áll. A gyerekkorból összegyűjtött minták alapján áll össze a saját anyaképünk – mondja a pszichológus.

Öt éves korig gyűlnek össze a legfontosabb szülői minták, amelyeket elraktározunk, majd felnőttként előkerülnek és testet öltenek abban a pillanatban, amikor valóban édesanyává születünk.

Vida Ágnes nem véletlenül említi a korai fejlődési szakaszt, hiszen a zsenge korban tapasztalt anyai minta meghatározó lesz, ebből merítünk a későbbiekben. Biztonságban érezte-e magát a csecsemő, számíthatott-e az édesanyjára elkeseredése minden pillanatában, megkapta-e a vigasztaló választ tőle, vagy inkább az önálló problémamegoldásra fektették a hangsúlyt gyerekkorában? Érdemes ezen elgondolkodni.

Tudnunk kell, hogy a két-három éves kor után jelentkező nevelési mintákra már emlékezni fogunk. Ismerős lehet a „normális vagy, fiam?” kérdés. Felnőttként zsigerből vesszük majd elő a tudatalattinkból az ilyen mondatokat, amelyekről fiatalon úgy gondoltuk, soha nem használnánk őket. De a pszichológus szerint ez egy természetes folyamat, akkor van gond, ha ez a kiabáló, folyamatosan elégedetlen álláspont bekérgesedik. Ha az anya könnyen és gyakran dühbe gurul, és nem gondolja végig kimondott gondolatainak tartalmát és következményeit, a gyerekkel való viszony elrozsdásodását eredményezheti – magyarázza. A szakember azt tanácsolja, mielőtt leharapnánk a gyermekünk fejét, inkább keressük meg a valódi okát a szélsőséges viselkedésének.

Az anyakép, amelyet a lányok évekig érlelnek magukban, a várandóság idején kezd kikristályosodni. Az anya pocakjában fejlődő magzat már érzékeli az ízeket, egyes hangokat, az érintést, valamelyest előrevetíthető, hogy milyen gyerek fog születni és hozzá „idomul” aztán ösztönösen az anya is. Elképzeljük, milyen szülővé akarunk válni.

Napjainkban legtöbb esetben sokkal tudatosabb előkészület előzi meg a szülést, többet és több helyről tud tájékozódni a szülő a terhességről, a gyerekágyas időszakról, és a gyermek fejlődési szakaszairól. Ma már babaprojektként emlegetjük ezt a folyamatot, továbbgondolva ez egyben az anyaprojekt is. Ezt áthatja az anyában végbemenő hormonális változások sora. A szülés időpontjához közelítve egyes anyáknál (a Vida Ágnes által megkérdezett anyák körülbelül 50 százalékánál) jelentkezik az ún. fészakrakási időszak, vagyis a gyerekvárást előkészítő biztonságos, stresszmentes környezet megteremtése.

A pszichológus meggyőződése, hogy a szülés körülményei befolyásolhatóak, az elengedés pillanata, vagyis a szülés pontos dátuma azonban kevésbé.

Egy kanadai felmérés szerint az anyák mindössze egynegyede képes erre. A marosvásárhelyi előadáson végzett villámfelmérésből is kiderült, a jelenlevők közül mindössze egy páran vallottak úgy, hogy a szülés a tervezett időpontban történt.

Az anya-baba szimbiózis a születés utáni hónapokban még tart. Azt is megfigyelték, hogy általában azok a kismamák hordták túl a babájukat, akik nagyon élvezték a várandósság időszakát. A teljes szimbiózist nemcsak a csecsemő érzi, hanem az anya is. Sőt nála a „mi lesz vele nélkülem?” érzése többször visszaköszön még bizonyos élethelyzetekben (ilyen mérföldkő például az óvodai beszoktatás időszaka).

Közben ahogy nő a csecsemő, felfogja az anyától való elszakadás tényét, és emiatt szoronghat is. Hosszú ideig az anya jelenti a gyerek számára az önbizalom forrását, úgy is fogalmaz Vida Ágnes, hogy ez az „anyabizalom”. Felmerül bennünk, hogy miért eltérő a gyerek viselkedése a jelenlétünkben, illetve „idegen” környezetben? A bizalom a válasz. Anyában bízik, mert ő elviseli a hisztit, másnál viszont nem ismeri a határokat, bizonytalan a talaj, ezért más a viselkedése. Bizonyos élethelyzetbeli változások kibillenthetik a gyermeket ebből az állapotból, újra meg újra anyássá válik:

– fogalmaz a szakember. Azt javasolja, hogy szülőként igyekezzünk egyensúlyban tartani ezt a viszonyt, amelyet ő egy gumikötél mozgásához hasonlít: néha megnyúlik, aztán visszarántja a két végét tartó fél egyike. Törekednünk kell arra, hogy a kötődés ne legyen bizonytalan, ne erőltessük soha a leválást, mert az ellenkező hatást érhetjük el.

... szerepeket az anya tölti be. Legalábbis a dackorszakba lépő gyerek így éli meg: „anya szuperhős, hiszen mindenből megment, és közlekedési rendőr is, mert folyamatosan irányít, tilt, szabályokkal ütköztet”. Igen, pontosan ez történik a dackorszakban, a szárnyait próbálgató gyerek akarata ütközik az anyáéval, ami hisztit vált ki. Nagyon fontos ilyenkor az anya reakciója, mert ezt a szülői érzelmi mintát veszi át aztán a gyermek, és próbálja kezelni indulatait. A gyermek ilyenkor csalódik az anyjában, amiért ő újabb tiltással szembesítette, és annyira nem tudja kezelni ezt az érzését, hogy valósággal fájdalmat érez. Vida Ágnes szerint az önismeret kerül előtérbe ilyenkor, annak a művészete, hogy meglássuk, mi van a hiszti mögött. Át kell gondolni, mennyi időt foglalkoztunk aznap a gyerekkel, mi az ő szeretetnyelve, amelyen keresztül hatni tudunk rá.

S míg a dackorszakban levő gyermek az érzelmek útján, a mesék által közelíthető meg, és a logikus gondolatsort nem minden esetben érti meg, addig a kamasszal közös, érdekes tevékenységi felületeket kell találni, különben az elhangzott szülői beszéd egyik fülön bemegy, a másikon ki.

A pszichológus kitűnő alkalomként említi a jó szülő-gyerek kapcsolat fenntartásához a családi kupaktanács szervezését. Ezen megbeszélhetik az elmúlt hét történéseit, jó és rossz élményeit, szó eshet a tervekről, elmondhatják, mit kérnek egymástól a családtagok. Ebben a békés környezetben átbeszélhetőek a testvérek illetve a szülők és gyermekek közötti konfliktusok is.

Kellő rugalmassággal és nyitottsággal lehet csak dolgozni a gyerekeinkkel való jó kapcsolat kialakításán, fenntartásán. Ez a hozzáállás végigkíséri az anyaszerepet a várandósság időszakától a nagymamává válásig terjedő úton – összegezte előadását Vida Ágnes baba-, anya- és családpszichológus.