A tökéletes gyermek, akivel soha nincs baj

Kis felnőttek, koraérett gyerekek – egy a közös bennük: szüleik ellopták a gyerekkorukat. Ők a parentifikáltak, azaz a szülősített gyerekek. Bibók Bea pszichológus az Ellopott gyermekkor című nagysikerű könyvében a parentifikáció jelenségét vizsgálja, valamint azt, hogy az érintett gyerekek felnőttként milyen problémákkal szembesülnek, milyenné válnak, amikor nagyok lesznek. Az írónő könyve 2024-ben látott napvilágot, az utóbbi időszakban pedig Erdély-szerte könyvbemutatók keretében beszélt a jelenségről, a Mathias Corvinus Collegium szervezésében. Március 27-én, a csíkszeredai eseményen Bibók Beával Szász Hargita kommunikációs szakember beszélgetett.

„Sok családban fordul elő, hogy a gyerek nem lehet csak gyerek. Ezek a gyerekek nem tudják, hogy mi az a gyerekkor, mert csak azt ismerik, amibe beleszülettek” – fogalmazott Bibók Bea rögtön az előadás elején, majd hozzátette, mindenki azt ismeri, amit látott. Követjük a családi mintát, ha akarjuk, ha nem. Az írónő is személyesen érintett ebben a jelenségben, gyerekként nem fordítottak sok figyelmet rá a szülei, így már óvodás korában önállónak kellett lennie, az egész életét behálózza a koraérettség jelensége. Az Ellopott gyermekkor című könyvét mindössze három hónap alatt írta meg, mert – mint mondta – „benne volt a flowban”.

Közelebbről nézve is érdemes megvizsgálni, milyenek is a szóban forgó, elhanyagolt gyerekek. Bibók Bea szerint mélyen traumatizált gyerekekről van szó, akik nem tudják lemosni magukról a gyerekkori sérelmeiket csak azért, mert felnőttek. Elhanyagolt, magányos gyerekek, akik sokat vannak egyedül.

Sokan felnőttként sem tudatosítják magukban, hogy gyerekkori traumáik miatt váltak „túlérzékennyé”, éppen ezért fontos ismerni, hogy a szülősített gyerekkor milyen felnőttkort eredményez. Az írónő szerint sokszor a gyerekkori képek is árulkodó jelek lehetnek a parentifikáció jelenségére. Ezek a gyerekek ugyanis a képeken gyakran vannak egyedül, morcosak a képeken, nem mosolyognak, míg például a testvérek képeiről ez nem mondható el. Ugyanis az, hogy a családban az egyik gyereket parentifikálják, nem jelenti azt, hogy a többi gyermeket is érinti a jelenség, sőt. Tipikusan egy gyerekre hárul a teher.

„A gyerekeknek elképesztő receptoraik vannak, megérzik, ha felborult az otthoni rend” – emelte ki a pszichológus. A parentifikációt a szülők termelik. Gyakori eset, hogy az egyik, vagy mindkét szülő alkoholista: az alkoholista egy bizonytalanságot hoz a családba, mint például, hogy lesz-e pénz, hazajön-e. Ebben az esetben a gyerekre hárul a szülő feladata. Az írónő elmesélt egy történetet is egy korábbi parentifikált klienséről. A nő kislányként alkoholista apájával és nemtörődöm anyjával élt. Amíg az apa éjjelig a kocsmában ivott, az anya nyugodtan álomra hajtotta a fejét. A gyerek azonban érezte, hogy felborult a rend, így sokszor már hatévesen ő maga ment el a kocsmába, hogy hazakönyörögje apját.

Egy másik tipikus eset a parentifikáció kialakulásában, ha az egyik testvér kell vigyázzon a többi testvérre. Ez több okból is kialakulhat: túlterhelt, vagy éppen hanyag szülők is okozhatják. Ilyenkor – általában a legnagyobb testvér – felismeri a családi egység felbomlását és a kezébe veszi az irányítást. Ehhez hasonló eset a beteg gyerek a családban jelenség. A beteg gyerek ugyanis a szülők teljes figyelmét megkapja, míg a többi testvér a háttérbe szorul. Ha például a legnagyobb gyerek lesz beteg a családban, a soron következő fogja átvállalni a többi gyerekről való gondoskodást. Ez a gyerek így parentifikált lesz, aki láthatatlan, akivel soha nincs gond, hiszen felismeri, hogy nem terhelheti a szülőket a saját gondjával is.

Elhallgatja az érzelmeit, a gondolatait, és csak arról beszél, amiről nagyon muszáj. Ezek a gyerekek korán kezdenek el olvasni, mert a történetek, a mesék pótolják számára a szülők érzelmi hiányát.

„A parentifikált gyerekkel sosincs baj. Mindig tökéletesek” – fogalmazott Bibók Bea. Első ránézésre ez tetszik a szülőknek, hiszen a gyerek nem bajkeverő, könnyű őt nevelni, s meglátásuk szerint nem igényelnek sok figyelmet.

Egy másik jellemző eset a kis felnőtté válásnak, ha nárcisztikus szülő van a családban. Ebben a helyzetben a gyerek megtanulja, hogy a feladat az első, mert a szülőnek meg kell felelni mindenek előtt. Ezek a szülők azonban rendkívül kritikusak, a szemükben a tökéletességgel nem kitűnik a gyerek, hanem egyszerűen megfelel.

Aki gyerekként idejekorán megtanult mindent a kezében tartani, felnőttként sem tudja lazán venni a dolgokat. Ez a párjuknak nehéz, de persze a parentifikáltnak sem könnyű. „Nem kell, képes vagyok rá, nem kell helyettem megcsinálnia senkinek”: ezek olyan belső monológok, amiket újra és újra mondogatnak maguknak a koraérett gyerekből lett felnőttek. Számukra ugyanis a biztonság fogalma egyenlővé vált azzal, hogy ők tesznek meg valamit, nem más, és azt is lehetőleg tökéletesen.

A parentifikáltak azonban nagyon jól funkcionálnak felnőttként, hiszen idejében megtanultak rendszerben gondolkodni.

Az érintett felnőtteknek elképesztő verbalitásuk van, nagyon szépen tudnak írni, jellemzően gyönyörű leveleket írnak. Mindez azért lehetséges, mert szentimentálisak, illetve nagyon érzékenyek minden jelenségre.

A parentifikáltak azonban felnőttként társfüggők, hamar akarnak családot alapítani, sokszor minél több gyereket szeretnének, hiszen az az idilli kép lebeg a szemük előtt, hogy ők olyant tudnak teremteni, ami nekik soha nem jutott.

És ott az egyik legnagyobb hátulütő: nem tudják a kontrollt elengedni. Az irányításuk alatt kell történjen minden az egység fennmaradásához, hiszen ezt a mintát tanulták meg. Szeretnek szervezni, rendszerezni, irányítani. Ezzel viszont az a baj, hogy gyerekként az önreflexiójuk nem alakult ki, így a kritikát, a visszautasítást sem tudják a helyén kezelni.

A kapcsolataikban ebből adódóan előbb hangolódnak rá a másik igényeire, minthogy a sajátjaikat megfogalmaznák. Olyan társat választanak, akivel a gyerekkori sémákat tudják követni. Leveszik a terhet a másikról, mert szükségük van a kontrollra.

Ezt is a tanult minta eredményezi, gyerekkorban ugyanis a szülők nem adtak teret a gyerek igényeinek. A gyerekből így egy intuitív felnőtt lesz, aki önfeláldozó, jellemző rá az önszabotázs és az önabúzus. Sokszor a parentifikált gyerekekből lett felnőttek egyik pillanatról a másikra összeomlanak. Állandóan fáradtak lesznek, érzelmileg kiégettek. A legnagyobb veszteségük mégis az, hogy nem tudnak örülni.