Mondjunk nemet a lélekrombolásra! Kötődő nevelés a sportban is

„Ha az utánpótlás-nevelésre gondolunk, legyen az bármilyen sport is,

Egy gyermeknek nem azért kell figyelnie az edző szavaira, mert az szigorú, hanem azért kell követnie őt, mert a felnőttnek sikerült kapcsolatot teremtenie vele. Vagyis, ha megértjük, hogy miként »működnek« a gyermekek, s úgy próbáljuk nevelni, tanítani, útba igazítani őket, akkor jó esélyünk van arra, hogy pszichésen is rendben legyenek, egészséges önértékelésük legyen.

Ne általuk akarjuk valóra váltani a saját álmainkat, hanem bizonyos keretek között adjuk meg nekik azt a lelki szabadságot, hogy kibontakozhassanak.

Tulajdonképpen minden az emberi kapcsolatokon múlik. Nem a munkaköri leírásokban rejlik a kulcs, hanem az embereknek az egymáshoz való viszonyulásában, a kapcsolódásban, ez pedig önismereti kérdés” – szögezi le indulásból Miklós Csongor.

Sajnos – jegyzi meg – túl sok esetben vagyunk elnézőek a gyermekeket ért verbális agresszió, megalázás, az érzelmi elhanyagoltságból fakadó agresszió tekintetében, miközben kezelhetetlenek kiáltjuk ki őket. A félelem, szorongás pedig visszafogja a kibontakozás lehetőségét, visszafogottabbak és inkább hibaelkerülők lesznek, mint próbálkozók, kockáztatók.

Nagy szívfájdalma – derül ki a beszélgetés során –, hogy ő maga is tapasztalja, nagyon kevés esetben van bátorságuk a felnőtteknek lépni, ha edzésen, iskolában történt verbális vagy fizikai agresszióról szereznek tudomást. „Felnőtt a felnőttet védi, s noha tudja a kollégáról, a tanárról, az edzőről, hogy agresszív, nem akarja »kirúgatni« a munkahelyéről, hiszen jó szakember. A gyermekek érdeke másodlagos, harmadlagos.

– hangsúlyozza.

Szakmájából adódóan is látja, az autoriter, megfélemlítő, számon kérő nevelés gátolja a sport terén a kibontakozást, a gyermekek ugyanis nem mernek hibázni, tévedni, így nem tud működni a tapasztalat általi tanulás, ők inkább a tökéletességre törekszenek. Úgy nevelünk – jegyzi meg –, hogy közben az életkori sajátosságokat nem tartjuk szem előtt.

„Ha például tisztában vagyunk egy adott csapat korosztályának élettani sajátosságaival, akkor azt is tudjuk, egy nyolcéves gyermeknek még nincs kifejlődve a perifériás látása, ezért fölöslegesen kiabálok neki a pálya széléről, hogy hová passzoljon. Nincs kialakulva teljesen a mélységészlelés, azaz hogy milyen közel vagy távol van a kapu vagy a kapus. Úgy az akusztikus memória (Mit is mondott az edző a taktikáról?), mind pedig a hallási diszkrimináció (Édesapám kiáltott be, vagy a játékvezető sípolt?) fejlődésben van még. Tudom, senki nem akar szándékosan ártani sem a gyermekének, sem a tanítványainak, inkább csak a kulturálisan továbbörökített sémáink veszik át az irányítást, amikor zsigerből, indulatból cselekszünk, szem elől tévesztve gyermekeink igényeit, életkori sajátosságait” .

Vajon nem-e szükséges magunkat átnevelni egy kicsit? – tevődik fel a kérdés. Miklós Csongor szerint régebben generációról generációra öröklődtek tovább úgy a jó, mint a rossz minták, mára azonban kinyílt a világ, a felelősség pedig a miénk, hogy kinyújtjuk a karunkat érte, vagy maradunk a generációk óta jól bejáratott komfortzónánál, fejünket elfordítva a hosszútávú következményektől. 

A sportpszichológus szerint igazából a tudatosságon van a lényeg: tudatosan éljük az életünket vagy sem, és a gyermekeket gyermekként vagy felnőttként kezeljük. Sőt annak is tudatában kell lennünk, hogy ha megvan az érzelmi, bizalmi kapcsolat a gyermek és felnőtt között – legyen az edző, szülő, tanár – akkor a gyermek nem azt fogja csinálni amit hall, hanem azt amit lát. 

Az autoriter nevelés tulajdonképpen eszköztelenség, akkor vagyok hangos, ha nincs eszközöm – szögezi le a szakember.

„Nem engedném gyermekek közelébe azokat, akik nem a gyermekek érdekeit nézik. A felnőtteknek kutyakötelességük eltávolítani a gyermekek mellől azt, aki ezt nem akarja, még akkor is, ha ez konfliktusokat szül, mert a gyermek és a felnőtt közötti kapcsolat nem egyenlő. Egy gyengébbel, egy védtelennel nem élhet vissza egy edző sem. Sokszor hallom, amikor edzők is arra panaszkodnak, hogy csak »agresszíven« lehet dolgozni a gyermekekkel, mert másként nem figyelnek. Nem figyelnek, mert nincs meg közöttük a kapcsolat, tehát a kapcsolat visszaállítása mindennek a kulcsa.

Olyan sokszor elmondjuk, hogy »imádjuk« a gyermekeinket, s amikor azon gondolkodom el, hogy vajon ez a szeretet mit is jelent valójában, akkor legtöbbször Máté Gábor szavai jutnak az eszembe, miszerint az van szeretve, aki megértve van.”