A drog biza nem menő. Flea könyve

Rockzenész-önéletrajzot olvasni mindig különleges öröm számomra – no nem azért, mert „kulisszatitkokat” tudok meg az illetőről, hanem elsősorban ahhoz járul hozzá, hogy

jobban, mélyebben megértsem a zene, a szöveg, a produkció hátterét, magát a művészi produktumot, amit tőle kapok.

A könyvespolcomon Sting (Széttört zene), Rod Stewart (Önéletrajz – An Autobiography) és Anthony Kiedis (Chili a sebre) sorakoznak, a magyarok közül a Lovasi Andrásé (Idáig tudom a történetet) és a Presser Gáboré. Ha már Anthony Kiedis szóba került (aki Stingtől és Pressertől eltérően nem egyedül, hanem Larry Sloman segítségével írta meg a könyvét, akárcsak Lovasi, aki Lévai Balázzsal), hát akkor legyen szó most a legjobb barátjáról. Arról az emberről, akivel a Hollywood-i Fairfax Gimnáziumban ismerkedtek össze és azóta is jóban-rosszban együtt vannak. Pontosabban a jóban igen, a rosszban már nem,  mert Flea teljesen lejött a drogokról, Anthony ezen a téren kiszámíthatatlanabb.

Zenész-életrajzot zenével kísérve a legjobb olvasni, feltéve, ha ezt megteheted, ha tudsz figyelni mindkettőre. Azt mondanám első nekifutásra, hogy mielőtt leülsz Fleát olvasni, pakolj be egy Red Hot Chili Peppers lemezt vagy koncertet a lejátszóba, aztán dőlj hátra – de inkább ne. Mármint inkább tedd be Miles Davis-től a Kind of Blue-t, David Bowie-től a Hunky Dory-t, Jimi Hendrixtől az Axis: Bold as Love-ot, a Clash-től a Sandinistát, a Joy Divison-től az Unknown Pleasures-t vagy egy Louis Armstrong best of-ot. Nem másért, csak

a könyve végén Flea felsorolja azokat a lemezeket, amelyek hatással voltak az életére, és többek között ezeket említi.

Kedvenc írói közül Kurt Vonnegut emelkedik ki, de Bulgakovot, Toni Morrisont és Charlotte Brontë-t is megnevezi – amúgy a több mint 270 oldalas könyvének szinte minden bekezdésében nagyon nevén nevez valamit.

„Teljes tudatában voltam annak, hogy melyek azok a dolgok, amiket szeretek a családomban, például azt a szabadságot, hogy mind meztelenül mászkáltunk a lakásban, hogy Walter zenész volt, a csodálatos jazzt, ami otthon szólt, a megrakott könyves és lemezes polcokat, az életünk bohém vonásait.

– hogy csak igencsak egy ütős bekezdést emeljek ki, hiszen Flea gyermekkori életében minden volt, csak egy pici normalitás és szeretet kellett volna bele...

Michael Peter Balzary ugyanis Ausztráliában született, gyerekkorában előbb New Yorkba, majd Los Angelesbe költözött a család, majd szülei elváltak, az apa visszatelepedett Ausztráliába, Michaelnek pedig nevelőapja lett Kaliforniában, és egy összevissza, traumatizált gyerek- és fiatalkora. Apai nagyapja állítólag Magyarországról vándorolt ki, de erre semmilyen utalás sincs a könyvben, bár eléggé részletesen ír az édesapjáról és a vele való viszonyáról. Nevelőapja, Walter, egy igencsak frusztrált, alkoholista és drogos jazz-zenész volt az, aki a rettenetes kirohanásaival, törés-zúzásaival rettegésben tartotta a családot (Flea nővére szintén visszaköltözött Ausztráliába), ugyanakkor ő vezette be a zene világába a törékeny kissrácot.  

A törékeny kissrácból hamarosan az utcán mindenbe belekeveredő gézengúz lett, a gézengúzból füvező tinédzser, a tiniből pedig zenész – no persze ez nem volt ennyire egyszerű, sőt.

A kábítószerek mellett Flea életét elsősorban a zene befolyásolta és az jelentett menedéket is neki.

Walter nevelőapja (aki nagybőgőn játszott) jazz-lemezein nőtt fel, volt Dizzy Gillespie-koncerten gyerekkorában, megtanult trombitálni, iskolai zenekarban játszott, a rockzene pedig később kapta el, már a gimiben, amikor megtanult basszusgitározni és zenekarokban (What Is This, FEAR) kezdett játszani. Elképesztően jók ezek a részek a könyvben, amikor a bulikról, koncertekről ír, illetve a zenésztársairól, például a később (1988-ban) túladagolásban elhunyt Hillel Slovak-ról, aki a Red Hot Chili Peppers egyik alapítója is volt (az ő emlékére írták egyik legismertebb számukat, az Under the Bridge-et).

Az RHCP-ről még nem esik szó a könyvben, hiszen ennek megalakulásáig írta Flea a történetét. Azonban az utolsó lapokon ott van az ígéret, hogy jön a következő, második rész, sőt annak témáit is megjelöli: rocksztárság, drogozás, Isten, szeretet. De egyelőre ez a könyv van, egy utazás Flea Balzary gyerek-és tinédzserkorába, a hetvenes évek Amerikájába, annak is egy igen szűk, de nagyon színes és kegyetlen világába.

Ez a könyv nagyon-nagyon tanulságos: nem azt mutatja meg, hogy hogyan legyél a világ egyik legvagányabb zenekarának az egyik lelke és motorja, hanem azt, hogy miért ne cseszd szét magad fűvel, droggal, itallal és ehhez hasonlókkal.

Mert se szeri, se száma azoknak az igen „tehetséges” pályakezdő zenészeknek vagy művészeknek, akik hihetetlen nagy elánnal vetik bele magukat az életbe, amiről azt gondolják, hogy egyenlő a drogokkal, a tripekkel és mindennel, ami tiltott, ami rossz, ami vagány, s aztán egy nap holtan találják őket egy szállodai szobában vagy egy híd alatt. Flea pedig azért hiteles, mert tinédzserkorában és huszonévesként ő is ezt csinálta nap mint nap – de egy idő után tudott nemet mondani.

Mert nem, a drog bizony nem menő. A drog rossz dolog. Flea mondja és írja: „Huszonnyolc éve annak, hogy felhagytam a drogozással, és spirituális útra léptem, de az a rengeteg kemény drog, a heroin, a kokain és metamfetamin iszonyatos károkat okozott, és nagyon hosszú időbe telt, mire felgyógyultam belőle. Remélem, te nem fogod erre pocsékolni az energiáid. De még a fűre se.

Hosszú éveken át követtem el azt a hibát, hogy megpróbáltam elfutni a problémák elől, mire aztán végre megadtam magam, és elfogadtam, hogy a fájdalom áldás is lehet, és megtanultam bízni a szeretet erejében, és hagytam, hogy megváltoztasson. Ha így tesz az ember, a végén sokkal erősebb és kedvesebb lesz, mint valaha volt.”  

(Flea: LSD gyerekeknek – Acid for the Children – A Memoir, fordította Pritz Péter, Helikon kiadó, 2020, 276 oldal)