Zeneművészet a keverőpult mögött: Chris Lawyer producer és lemezlovas

Beszélgetésünkkor egy meglehetősen szerény alkotót ismerhettem meg, akinek bár jólesnek az elismerések, leginkább saját elvárásainak akar megfelelni. A 28 éves előadót ars poeticájáról, fellépéseiről és udvarhelyi tapasztalatairól kérdeztük.

– Melyik megnevezést érzed közelebb magadhoz, a DJ-t vagy a zenészt?
– Ez egy érdekes kérdés, hiszen én sosem akartam DJ lenni, ráadásul ez a megnevezés az utóbbi időben egy kicsit veszített is eredeti jelentéséből. Én zenei producer akartam lenni, amikor elkezdtem ezt az egészet, kerestem azt a művészeti ágat, amiben ki tudom nyilatkoztatni, minél jobban át tudom adni érzéseimet. Emellé úgy jött a DJ-zés, hogy rengeteg törökországi felkérést kaptam, már egy miniturné is összejött. Volt egy társam, Tomy Montana, aki DJ-zett, én pedig a produceri részét vittem. Ő beszélt rá, hogy próbáljam ki, milyen ez a dolog. A miniturné során nagyon tetszett, hogy emberekkel találkozom, odajönnek gratulálni, elmondják, milyen érzelmek zajlottak le bennük, amikor meghallgatták a zenémet.

Ezek hatására döntöttem úgy, hogy ha már alkotok, akkor jó lenne azokkal az emberekkel is találkozni, akik hallgatják a dalaimat. Egyébként már az elején elkezdtem saját változatokat készíteni a zenékből, próbáltam magasabb szintre emelni ezt a dolgot. Én inkább előadóként vagy producerként tekintek magamra, aki a munka velejárójaként DJ-zéssel prezentálja saját alkotását.

– Milyen stílusú zenét játszol?
– Ezt igazából egyre nehezebb megfogalmazni. Az elején még könnyű volt, hiszen akkor minden house zene volt. Volt egy minimal techno korszakom, ami 2011-ben kezdődött, most már inkább a bass house, future house, deep house vagy deep tech stílusú zenék illenek hozzám. Ha viszont egy hosszabb időszakban gondolkodom, akkor ez összességében Chris Lawyer-stílus.

Tavaly az underground kategóriában sikerült megnyerni az év hazai DJ-je díjat a Ballantine's Music Awardson, de hosszú út vezetett odáig, hogy a magyar DJ-szövetség a mainstream (uralkodó irányzat – szerk. megj.) besorolásból áthelyezzen. Persze én mindig mondtam, hogy nem mainstream a zeném. 2011-ben kiadtam a Plum című albumot, amelyen rajta volt a Sirens Call, illetve a Right on Time című dal, majd nem sokkal utána jött a Do the Lawyer. Ezek nem kifejezetten rádióba készültek, mégis egyre többen kezdték kérni a hallgatók közül.

Tudni kell, hogy az underground stílusból szoktak kikerülni az új dolgok, amelyek ezután mainstreammé válnak.

Én úgy gondolom, hogy néhány számtól eltekintve nem igazán készítettem rádióbarát dalt.

– Érdekes, hogy vannak dalaid, amelyekben Ady Endre-verseket is feldolgozol...
– Ady Endre már az általános iskolában nagy kedvencem volt, József Attila mellett. Eddigi életem során gyakran éreztem úgy, mintha az én gondolataimat vetette volna papírra. Két dalomban is Ady-verseket dolgozok fel, a Mirage-ban és az Áldottban. Azért is kerültek be a zenéimbe, mert így talán tudtam közvetíteni a mai fiatalság felé, hogy van itt még anyag, amit fel lehet dolgozni. Ezután sokan írtak nekem, hogy így könnyebb verseket is tanulni, mások elkezdek Ady-költeményeket olvasni. Egyébként sok hasonló dolog van az életben, amit megteszek és utána nyer értelmet. Összességében a körülöttem történő eseményekből inspirálódom, vagy azokból a témákból, amelyek érdekelnek. 

Sok társamtól eltérően én nem szeretek beszélni zenélés közben, hagyom, hogy a dalaim beszéljenek.

Úgy gondolom, ha elég ügyes a DJ, akkor van rá lehetősége, hogy a dalokkal elmondjon egy történetet. Persze sokszor improvizációra is szükség van egy buli során.

– Hol voltak a legérdekesebb fellépéseid?
– Nemrég számoltuk össze, hogy eddig több mint húsz országban léptem fel. Egyértelműen Brazília volt a legpezsgőbb, ahol rengeteg jó producer van. Az a legjobb a dél-amerikai közönségben, hogy nyitottak az újra. Mexikóban például óvatosan kell bánni a slágerzenékkel, mert azt nem szeretik, sőt inkább az underground, az újító stílusok felé nyitottak. Mondták, hogy volt olyan DJ, aki megpróbálta, de le kellett hozni a pultról, mert kifütyülték. Ezenkívül például nagyon jó volt fellépni Finnországban és Törökországban is. Egyébként nagyon változó, hiszen van olyan hely, ahova többször is visszatértem, és a közönség miatt teljesen más volt a hangulat.

Nem tudnám egyértelműen eldönteni azt, hogy külföldön vagy magyarok által lakott területen zenélnék szívesebben. Az biztos, hogy elsősorban a kis sötét klubokat kedvelem, de a másik végletet is, ami a fesztiválokat jelenti.

– Melyek voltak a legnagyobb elismerések, amiket kaptál?
– Én mindig azt a zenei vonalat szeretem követni, amit jónak látok, távol áll tőlem, hogy másoknak megfeleljek. Így is indult el 2011-ben a projektem. Ha valakinek ez megfelel, akkor vele szívesen „utazom”, de nem számítanak célközönségemnek azok, akik csak akkor hallgatnak, ha olyan dalokat készítek, amelyek nekik tetszenek.

Csak saját elvárásaimnak akarok megfelelni, és ha úgy érzem, hogy „na igen, ez jól szólt”, akkor arra büszke vagyok.

Persze mindig jólesik, ha valaki odajön és megdicséri az előadásomat, de fontos, hogy én is elégedett legyek vele. Ha minden jól ment, annak jobban tudok örülni, mint bármilyen díjnak. Ettől függetlenül a díjak is jólesnek. Például a Viva Cometen előttem hat évig nem volt dance előadó, amitől még nagyobb elismerés, hogy ott lehettem. A Fonogram-díjra való jelölés is nagy elismerés, akárcsak az, hogy 2012-ben az év felfedezettje lettem a Ballantine's Music Awardson. Ugyanitt 2017-ben a közönségszavazáson második,  a szakmai szavazásonharmadik lettem. Essemm-et idézve (Boros Tamás, művésznevén Essemm, ismert magyar rapper – szerk. megj.): elismertnek kell maradni, nem csak ismertnek.

– Van-e példaképed, akire felnézel zenei szempontból?
– Nem igazán szoktam felnézni valakire, inkább elismerem a munkásságát, esetleg átveszek ötleteket. A példakép számomra azt jelenti, hogy pont olyan akarok lenni, mint valaki, ez pedig nem igaz. Egyébként az Illusionize-nak, a Kyle Watsonnak, MALAA-nak, illetve Claude VonStroke-nak tetszenek a zenéi.

– Milyen tapasztalataid vannak a székelyföldi vagy éppen az udvarhelyi közönséggel?
– Többször is voltam már Erdélyben, egyebek mellett Kolozsváron, Gyergyóremetén, és egy éve Udvarhelyen is felléptem az Alsó G-ben, ide tértem vissza most is. Minden hely más és más. Udvarhelyen tavaly sokkal többet játszottam, mint amennyit előre megbeszéltünk, és olyan dalokat is hallhatott a közönség, amelyeket nem terveztem be a szettembe. Amikor szüneteket tartottam, volt lehetőségem beszélgetni is az emberekkel, ami tök jó volt, hiszen ezt nem mindenhol lehet. Sok helyen például távolságtartó a közönség. Udvarhelyen rögtön odajöttek hozzám, kérdeztek tőlem, meghívtak egy italra, cigarettával kínáltak, vagyis nagyon barátságos volt a hangulat. Nagyon örülök, hogy miután eljövök ilyen messzire, ilyen szeretettel fogadnak.

– Ha jól tudom, erdélyi kötődéseid is vannak.
– Bátyám, aki Johnnie Pappa néven DJ és zenei producer, egy csíkszeredai lányt vett feleségül, úgyhogy rendszeresen szoktam hozzá járni.

– Az előadások mellett mivel foglalkozol?
– Elsősorban zenei síkon mozgok, de hobbiként a fotózás és a videózás is érdekel. Például az utolsó videoklipemet magam forgattam. Emellett van egy kiadóm is, a Naschkatze Underground.

– Meddig fogjuk hallani Chris Lawyert?
– Amíg úgy érzem, hogy van mondanivalóm.