A szalon, ahová mindenki vágyott

– A Hargitai Szalon – amelyet a megye legátfogóbb képzőművészeti vándorkiállításaként hirdetnek – az 1970-es évektől szervezett megyei tárlat újragondolt változata. Milyenek voltak ezek a tárlatok annak idején?
– A megyei tárlatok az év legrangosabb eseményei voltak. A hetvenes években én még diák voltam, és nagy megtiszteltetés volt, hogy bevették az egyik munkámat a megyei tárlat anyagába.

Más volt a rendszer, egész más volt az alkotói miliő, és az alkotók szerettek volna találkozni egymással. Ez egy jó alkalom volt arra, hogy együtt legyenek, lássák egymás munkáit. Az akkori rendszer nem nagyon engedte a találkozásokat, ez pedig nagyon jó keret volt arra, hogy a művészeket motiválja arra, hogy beküldjenek munkákat.

– Kik voltak akkor azok az alkotók, akik mellé büszkeség volt bekerülni egy-egy alkotással?
Gyerekkoromból emlékszem, hogy a megyei tárlatot mindig Márton Árpád, Gaál András, Sövér Elek, Ferencz Ernő szervezte. Náluk öregebb volt Nagy Imre bácsi, aki egy csodabogár volt, és nem nagyon vett részt ezeken a kiállításokon. Az említett négyes köré szerveződött a művészeti élet, aztán folyamatosan jelentek meg a fiatalabb generációk.

– Mikor ért véget a megyei tárlatnak ez a formája?
– Az 1989-es változás után szűnt meg. Mert míg korábban minden intézményesítve volt, hirtelen eltűntek az intézmények, minden szanaszét volt, és mindenki magánúton próbált érvényesülni. Gondolkodtunk, hogy újra kéne indítani, és Berszán Zsolttal kezdtük újra megszervezni a megyei tárlatot. Aztán az egész rám maradt és én következetesen végigvittem. Később, mint programot be is hoztam a Hargita Megyei Kulturális Központhoz, a megyei tanács felkarolt, és így a támogatását is élvezi a tárlat.

– Egy idő után azonban szükség volt újragondolni...
– Egy ideig megyei tárlatként működött, de kezdett ellaposodni.

Ötödik éve, hogy más-más téma köré csoportosulnak az alkotások. És azért, hogy még egy kicsit vonzóbb legyen, minden évben kiosztunk két érdemdíjat. Nem első és második díjat adunk, nem arra figyelünk, hogy térbeli, vagy sík munka, hanem a minőségre. Próbálunk a profizmus jegyében kiállítani, ezért a felkérés is úgy hangzik, hogy részt vehet minden olyan Hargita megyei képzőművész, aki tagja valamilyen rangos képzőművészeti tömörülésnek, vagy romániai képzőművészeti felsőoktatásban végzett valamilyen szakon, esetleg tagja a romániai képzőművész szövetségnek, vagy éppen most végzi a főiskoláját. De részt vehet olyan alkotó is, aki nem Hargita megyei, de valamilyen módon kapcsolódik a megyéhez, innen vándorolt el, vagy csak egyszerűen megfordult itt például egy Free Camp alkotótáborban, és szimpatizál Hargita megyével. Így ki tudjuk tágítani egy kicsit a résztvevők palettáját, színesebb, nem csak mi nézzük a köldökünket, hanem még mások is tudnak beküldeni alkotásokat. Voltak évek, amikor több helyről hívtam különböző felkészültségű szobrászt, grafikust, keramikust, festőt, dizájnert stb. az évek során zsűrizni, akiknek természetesen más és más volt a koncepciójuk. És azokat a munkákat, amelyeket nem talált megfelelőnek a zsűri, kivette a tárlat anyagából. Ez nagyon kellemetlen helyzeteket szült, és szegényesebb is lett a kiállítás. Most minden alkotónak a saját döntése, hogy mivel és hogyan szerepelteti magát a tárlaton.

Ha valaki megfelel az elvárásoknak a kiíráson és küld munkát, akkor döntse el ő, hogy akar-e szégyenkezni egy fércmunkával.

Ez egyfajta önértékelés is, hogy mennyire tartja magát. Mi nem fogjuk megnyirbálni a kiállítást.

– Az ötödik Hargitai Szalonra a létformák témára kellett alkotniuk a képzőművészeknek. Milyennek látja a tárlat anyagát?
– Negyvenhárom alkotó küldött be közel ötven alkotást. Van sorozat is, köztük olyan, amelyet feltétlenül együtt kell kiállítani, van, amelyik külön is megállná a helyét, el lehet választani őket. Csíkszeredában kikerül az összes munka, de Székelyudvarhelyen és Gyergyószárhegyen – a vándortárlat másik két állomásán – a hely függvényében szelektálni kell majd. A kiállítás maga elég színes, és ahogy végignéztem a munkákon, egy érdekes dolog fogott meg: mintha egy egységes tónus lebegne a kiállítás körül, egy-két vörös akcentussal megspékelve. Ezek olyanok, mint egy-egy ellenpont, úgy is vannak elhelyezve a kiállításon, hogy az élénk pontok csak fokozzák a kiállítás érdekességét. De éppen azért mert a tónusok közelállóak, nem nehéz a kiállítást megrendezni.

– Melyek voltak a legfőbb szempontok, mi volt a koncepció, amikor a sokféle alkotásból kiállítást kellett rendezni?
– A kiállításrendezésnek is vannak szabályai, és van egy keret és van egy anyag. A mostani tér – nagyon örvendetes, hogy a Megyeháza Galéria galériának kezdett kinézni – fel van újítva, az oszlopok is egységesek, szépen fehér köntösben. Mindig a térhez kell alkalmazkodni.

Van, ahol nagyon figyelnek az ilyenre, hogy főfal és hogy ott milyen alkotás van kiállítva, milyen nevek. Ezt most mellőztük, és általában mellőzöm, mert ezen a tárlaton egy egységes hangulatot kell teremteni, kiegyensúlyozottságot. Ezt is meg kell komponálni. Hogy bizonyos szögből hogy néz ki, ha egyik fele nézek, mit látok, hogy egyensúlyban van-e, a másik irányba fordulva, milyen képet kapok? Ennek a legnehezebb része tehát nem az, hogy felbogozzuk a képeket, hanem az alkotások elrendezése.

– Tehát a kiállításrendező „vezeti” a nézőt.
– Igen. És kell az egyensúlyt tartani, mert ezt az anyagot nagyon rosszul is fel lehet tenni. Többféle szemlélet lehetséges, de én ezt így látom jónak, ahogy most felraktuk.