A színházban nincs lehetetlen: búcsúinterjú Antal D. Csabával

– Milyen érzés az idei közönségkedvenc-díjjal távozni Udvarhelyről?
– Jólesik, már csak azért is, mert az itt töltött kilenc év alatt nem kaptam meg soha ezt a megtisztelő díjat. Valamilyen szinten sejthető volt, szerintem a Nem lesz reggel, Fred! billentette az én oldalamra a mérleg nyelvét, úgy érzem, sikerült egy rokonszenves figurát eltalálni. Vannak bizonyos tényezők, amelyekből következtetni lehet, hogy ki az esélyes, ilyen például az, hogy hány előadásban játszik az illető, hogy nagytermi vagy stúdió-előadásról van-e szó, függ a szerep nagyságától is, és hogy mennyire oldotta meg vagy sem azt a bizonyos szerepet. Nagyobb helyeken, ahol megtehetik, a közönségdíj mellett egy szakmai díjat is osztanak, szerintem így teljes a kép, arról nem beszélve, hogy a műszaknak is lehetne külön díja, de értem én: az anyagi keretek közé be kell férni.

– Hogyan értékeled az itt töltött éveket?
– Számomra elég felemás, de színészként rengeteget tanultam, mivel nagyon sok lehetőség adódott, viszont

Ez részben amiatt volt, hogy a társulat nagyon pici, részben meg az én éretlenségem, korlátaim miatt. Hál' istennek voltak olyan előadások, amikre nagyon szívesen emlékszem vissza, és szerencsére minden évadra jutott egy-kettő.

– Hogy kerültél annak idején ide?
– Abbahagytam a színházat, és Budapestre költöztem. A szüleimet meggyőztem, hogy költözzenek el Brassóból, a kilencedik emeletről valamilyen kis faluba, mert már mindketten nyugdíjasok voltak. Küküllőkeményfalván találtak egy eladó házat, meg is vették, én meg nyáron kivettem a szabadságot, és hazajöttem, hogy segítsek nekik a költözésnél. Amikor megláttam, milyen állapotban van a ház, tudtam, hogy ebből nem lesz visszamenés, pincérkedés, muszáj itt maradni, segíteni. Közben bejöttem a városba anyagot vásárolni, és összefutottam volt évfolyamtársammal, Csurulya Csongorral. Eleinte egy kisebb szerepről volt szó a Senki se tökéletes, avagy nincs, aki hidegen szereti című szilveszteri darabban, nyáron kezdtük a próbafolyamatot, és mire az évad elkezdődött, addigra már Csongi meggyőzött, hogy vállaljam be a Bernarda Alba házát is. Szerződés lett belőle.

– Miben változott a színházi felfogásod az itt töltött idő alatt?
– Sokban nem, inkább megerősödött olyan szempontból, hogy miként érdemes. Nyilván folyamatosan kérdőjel alatt tartjuk magunkat, mert az a legjobb hozzáállása egy színésznek – meg az alkotóknak egyáltalán –, hogy mindig kérdést tegyen fel és mindent megkérdőjelezzen, de abban biztos vagyok, hogy sokkal fárasztóbb, ha langyosan, kis lépésekkel haladunk. A legutóbbi évad éppen ebben erősített meg, hogy a színházban nincs lehetetlen, és nemcsak a színpadon, hanem intézményi szinten sem.

– Ha visszatekintesz, van olyan darab, szerep, rendező, ami/aki kiemelkedik a többi közül?
– Elég nehéz kérdés ez, mert sorban állnak a kedvencek, ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy az emlékezet idővel megszépül. De azt kell mondanom, hogy ez a Vladimir Anton (a Nem lesz reggel, Fred! című előadás rendezője – szerk. megj.) nagyon betalált a végére, mert ugyanabból a generációból való, mint én, hasonló élethelyzetben vagyunk, hasonló gondolkodással. Nagyon ritkán éreztem azt, hogy rendezőként van ott, inkább társként kísért, mert tulajdonképp kicsit róla is szól ez a darab. Mindenesetre hattyúdalnak nagyon szép volt.

Kedvenceim közt szerepel még Eugen Făt rendezése, a Lakodalom. Tudom, hogy a közönségnek annyira nem volt megnyerő, mégis egy kedves emlék. Mihai Măniuțiuval is jó volt dolgozni, Zakariás Zalánt szintén nagyon szeretem rendezőként, és itt a Migránsokon túl a Portugál, a Háztűznéző, illetve a Roberto Zucco darabot is megemlíteném.

– Melyik a legmeghatározóbb élmény, ami Udvarhelyhez köt?
– Kettő is van, mind magánéletiek: az egyik egy haláleset, a másik egy élethelyzet.

– Miért döntöttél úgy, hogy továbblépsz?
– Jött egy lehetőség pár hónappal ezelőtt, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. Körülbelül két napot kaptam a döntésre. Rettenetesen nehéz volt. Körbetelefonáltam mindenkit, akinek a véleményére adok, illetve aki érintett volt a kérdésben, és már oda jutottam, hogy listát írtam pró és kontra érvekkel.

Van úgy az életben, hogy valahogy véletlenszerűen összeérnek dolgok, és érzi az ember, hogy ott a helye. Meg valahogy itt is lekerekedtek a búcsúzások. Ez egy olyan lehetőség, ami nem biztos, hogy még egyszer szembejött volna velem.

– Az itthoniak mit szóltak a döntésedhez?
– Mindenki nagyon tisztességes volt, és ez csak nehezítette a dolgomat, mert mind azt mondták, hogy menj, mindenféleképpen megéri, ha csak a legpóriasabb oldalát, az anyagiakat nézzük is. Engem elsősorban a tapasztalat és a kíváncsiság hajt, hogy milyen olyan színházban dolgozni, hogy van fodrász, kellékes, sminkes, és neked csak arra kell figyelned, hogy a labdákat feladd vagy leüsd. Mindenképp egy kihívás.

– Mit vársz Szombathelytől?
– Egyelőre nem várok csodát, nagyjából tisztában vagyok a képességeimmel. Felettébb inspiráló környezet, amiből kaptam már egy kis kóstolót, miután futólagosan megismerkedtem az ottani társulattal. Azt éreztem, hogy fiatalok, van bennük ambíció, vannak terveik. Ha ilyen ihletett emberekkel veszed körül magadat, akkor valahogy megjön az étvágyad.

– Tudod már, hogy mivel fogsz bemutatkozni az ottani közönségnek, és mi vár rád az évadban?
– Július 17-én, tehát hamarosan kezdek Valló Péter Szerelmi üzletek című darabjában, aztán Médeia következik Lukáts Andor, majd a Titus Andronicus Pálfi György rendezésében. Jordán Tamás is fog rendezni egy négyszemélyes darabot, amiben azt a jelenséget boncolgatná, hogy bizonyos színészek több szerephez jutnak, mások meg alig játszanak, és ennek a háttértörténetei. Végül egy olasz rendezővel fogok dolgozni, akiről azt mondják, hogy egy igen izgalmas workshopot tartott.

– Mit vagy kit a legnehezebb itt hagynod?
– Azt már kinőttem, hogy helyekhez, emberekhez ragaszodjak. Ez hidegen hangzik, de valahogy megedződtem. Persze vannak emberek, akiktől nehéz megválni, de nem emelnék ki senkit, csak kis családomat. És azt az otthonos magányt, amit itt megtaláltam az elmúlt egy évben – de valószínű, hogy ezt meg tudom teremteni majd ott is.

– Szerinted hova tart az udvarhelyi színház?
– Azt gondolom, egy ideje szintet lépett. Az elmúlt évadban a közönség visszajelzése is az volt, hogy egyre kíváncsibbak. Szóval látok benne lehetőséget, csak nem szabad sem elnagyolni, sem eltötymörögni. Nyilván nehéz az adott anyagi körülmények között, de nem mindig az a meghatározó.

Ez biztató, és folyatni kell!