A viselet teremtő ereje: Halász Anna

Bár a tánc egészen kislánykorától része az életének, és a hagyományok is mindig érdekelték, azért arra még maga sem gondolt, hogy felnőttként néptáncos lesz. Annál is inkább, hogy a néptáncot egy időben kifejezetten utálta – mondja nevetve Halász Anna, akivel röpke félórára két táncpróba között ülünk le beszélgetni.

Anna viszonylag későn kezdett néptáncolni, immár ez a hetedik éve, hogy a színpadra néptáncosként lép. „Bár a hagyományőrzés, a hagyományok mindig érdekeltek, hiszen sok időt töltöttem vidéken nagyszüleimnél, rokonoknál, barátoknál, a néptáncot utáltam, talán azért is, mert az általános iskolában kötelező volt. Nem tetszett a kettőt jobbra, kettőt balra stílus, akkor azt hittem, csak ebből áll. Kislánykorom óta táncolok elég sokfélét, de bármit is táncoltam, azt sosem csak hobbiszinten tettem, mégis különböző okok miatt abbamaradt minden. Noha a néptáncot nem, a népzenét nagyon szerettem. Egy alkalommal elmentem egy iskolatársammal egy néptáncos rendezvényre, amelyen legalább nyolcszázan táncoltak. Végignéztem, és azt kérdeztem, mikor kezdhetek? Mivel nyár volt, azt a választ kaptam, hogy szeptemberben. Micsoda, még három hónap tánc nélkül? – kérdeztem. Akkorra már világos volt számomra, hogy én tánc nélkül nem bírom. Bár aztán később a Magyar Táncművészeti Egyetemre nem jutottam be, de a szívem továbbra is a tánc felé húzott” – eleveníti fel.

Így lett tagja a Timár Böske táncművész és Timár Sándor koreográfus által alapított Csillagszeműek Táncegyüttes ifjúsági csapatának. „Böske néni azt mondta, hogy ügyes vagyok, és két év sem telt el, és bekerültem a nagyobbakhoz, a fellépő csoportba. Amikor eljöttem otthonról, akkor alakult meg Timár együttese. Ott, valamint a Bem Táncegyüttesben táncoltam Kis Pista és Demeter Erika vezetésével. Fanatikus voltam, nagyon szerettem. Sok mindent táncoltam én már, de azt elmondhatom, hogy a néptáncba hazaértem. Nem tudom, hogy isteni gondviselés-e, de azt mondták, tehetséges vagyok, és ha beleteszem szívemet, lelkemet, az időmet és az energiámat, meglesz az eredménye” – magyarázza lelkesen.

Anna álma mindig is az volt, hogy hivatásos táncos legyen. Az, hogy az álom valóra vált a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél, az maga a csoda. A fiatal budapesti lány számára nem ismeretlen terep Erdély, Székelyföld. Többször is megfordult itt már tánctáborokban – jegyzi meg –, s amíg bátyja Hamburgot választotta lakhelyéül, ő azt mondta, vagy Magyarországon marad, vagy Erdélybe költözik.

Szerdán éjfélig lehetett jelentkezni, ezt kedden este láttam meg, de sikerült még a leadási határidő utolsó előtti pillanatában elküldeni a jelentkezési lapot. Aztán csütörtökön hívtak, hogy hétfőn reggel lenne a próbatánc Csíkban. A legszigorúbb járványügyi korlátozások közepette, akkor voltak lezárva a határok, én jöttem, mert jönnöm kellett állásinterjúra. Én ezt nagyon akartam, és ha kitűzök magam elé egy célt, meg is valósítom, akkor is, ha hosszú időt és sok energiát vesz igénybe. Megvolt a próbatánc, jelezték, hogy szívesen dolgoznának velem, én otthon érzékeny búcsút vettem, és ide költöztem. A hozzám közel állók tudták, ha lesz lehetőségem, akkor én eljövök.”

Anna tavaly ősztől hivatásos táncosa az együttesnek, de olyan gyorsan történt a költözés, hogy Budapesten még mindig vannak olyan ismerősei, akik nem is tudják, hogy Székelyföldön él. Poénosan teszi hozzá: sokszor mondogatta, a szigorú járványügyi intézkedések miatt, ha nem szerveznek az együttessel magyarországi turnét, meg sem tudja látogatni a családját.

„Én itt otthon érzem magam, amikor nem laktam itt, akkor is úgy éreztem, hogy hazajövök. Egy dolgot nem szeretek, az pedig a hideg.

Vegyük csak a disznóvágást. Itt mindenki feszt disznót vág, ez természetes dolog. Nálunk ennek nincs olyan erős hagyománya. Vagy ott vannak a szüreti bálok, itt minden faluban megszervezik az adott település szokásaival, nálunk nem így van. Én nem tudom honnan, valahonnan nagyon mélyről jön, de én itt nagyon szeretem” – árulja el.

Annának korábban a cigány táncok, azon belül is a szászcsávási meg az örkői táncok számítottak a szíve csücskének, aztán a bonchidai és a kalotaszegi román forgatós táncok keltették fel az érdeklődését mindaddig, amíg meg nem ismerte jobban a gyimesi táncokat. „Most már nem tudom eldönteni, hogy a dobogó legfelső fokán a gyimesi vagy a cigány táncok vannak” – kacag nagyot. Tény, hogy vásárolt már magának egy teljes rend gyimesi viseletet, és csillogó szemekkel újságolja, hogy Gyimesfelsőlokon most készül a csángós bundája. Igaz – teszi hozzá –, van eredeti szászcsávási cigány szoknyája is.

És mindez fontos számára, mert hisz a viselet teremtő erejében.

Egyelőre nagy szívfájdalma, hogy családja, barátai nem láthatják őt a színpadon, és nagyon várja már a telt házas előadásokat. „Volt egy előadásunk nemrég, amikor már többen jöhettek, és a nézők állva tapsoltak. Valahol elöl hajoltam meg, nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Megható, felemelő volt. Nem tudom mit hoz a holnap, de úgy érzem, most jó helyen vagyok” – búcsúzik derűsen, és szalad a próbára.