Amikor már a dal sem elég

A Csíki Játékszín nézőterén ülve egy ismert történet újrahangolására készültem. Azt hittem, hogy tudom, mire számítsak: egy mitológiai keretbe foglalt, szépen kidolgozott kortárs táncelőadásra, amely talán meghat, talán elgondolkodtat, talán nem ad semmi újat, maximum a látványt. De nem ez történt. Ehelyett valami sokkal mélyebb és nyersebb dolgot láttam. Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán Orfeusz és Eurüdiké duója nemcsak a mítoszról rántotta le a leplet, hanem az én lelkemről is. Nézőként, emberként, szeretőként állított a színpad elé, és nem adott menekvést. Görbe tükörként állították a Vígszínház táncosai mindezt elénk. Vendégek voltak Csíkszereda színpadán, de előttünk mégis ismerősnek tűntek. Ez az az előadás, amivel a társulat 2018-ban elnyerte a veszprémi Tánc Fesztiválja fődíját.

A történet nem mesél a klasszikus értelemben. Nem követ sem kronológiát, sem cselekményt.

A mítosz ismert: Orfeusz, a dal hatalmával lemegy az alvilágba, hogy visszahozza szerelmét. Itt azonban nem a halál a veszteség megtestesülése, hanem maga a világ, amiben élünk. A földi pokol, ahogy mondani szokták. Eurüdiké nem meghal, hanem meghal egy része. Egy új világba zuhan, ahol a régi érzések, szavak és dallamok értelmüket vesztették. Orfeusz utána megy, de nem talál kapaszkodót. Nem érti ezt a valóságot, az új ízlést, a gyors tempót, az ellentmondásokat, a zajt, a dalok instabil ritmusát. Próbál alkalmazkodni, de lassúbb, mélyebb lélegzetű. Másképp szeret.

Számomra ez a szembesítés volt az első igazi „aha-élmény”.

Az, ahogy a szeretet nem feltétlenül veszik el, csak egyszerűen nem talál többé otthont. Mert változunk. Mert az új énünk nem tud a régi testben maradni. És a régi szerelmek nem tudnak mindig fennmaradni.

Két ember lélegzete, mozdulata, ideje nem találkozik. Nem azért, mert már nem szeretik egymást, hanem mert másik világban, másképp léteznek.

A mozdulatok nyelve mindezt olyan plasztikusan, olyan húsbavágóan mondja el, hogy sokszor úgy éreztem, nem is színházban vagyok, hanem valakinek a tudatalattijában. Vagy egy történetben, a szavak mögött, ahol már csak az érzelmek léteznek. A lassú mozgás, a mimikák apró rezdülései, a szemek játéka – nyitva, csukva, nézve és nem nézve – valami kimondhatatlan feszültséget közvetítettek.

Volt ebben a testek közeledésében valami ősi és állatias, de még inkább: fájdalmasan emberi.

Az erotika és az erőszak határai elmosódtak. Hol bizalomjáték volt, hol dominanciaharc a táncban. Volt egy pillanat, amikor Eurüdiké – Simkó Beatrix testében – meztelenül feküdt ki a színpadra, és mintha azt kérdezné: „Ezt akartátok? Nézzétek.” És én néztem. Zavartan, szégyenkezve, mintha valamit megszegtem volna. De nem tudtam elfordítani a fejem. Mert nem a meztelenség volt megrázó – hanem a kiszolgáltatottság. Az, ahogy a nő bábbá vált, akit mozgatni kell. Aztán újra úrrá lett a testén. A szerepek állandó átrendeződése – férfi-nő, erő-gyengeség, ragaszkodás-szabadság – mind fizikailag volt jelen. A táncosok közötti dinamika is ekképpen változott. Míg az előadás elején a férfidomanincia volt jelen, a végén a meggyötört, majd új erőre ébredt nő.

A látványvilág letisztult, mégis pontosan vezetett volt: a színek – a hideg kékek, a nyugtalanító rózsaszínek – finoman rajzolták ki a lelkiállapotokat.

Az alulról megvilágított arcok, a szoborszerű pozíciók megragadtak. Egy-egy jelenet olyan volt, mintha álmodnám őket. De sokkal inkább tűnt rémálomnak, egy lázas téveszmének, mint pihentetőnek.

És akkor jött a hang. Gryllus Ábris zenéje nem csupán kíséret volt, hanem aktív része a történetnek. Monoton gépi zaj, technolüktetés, visszhangzó őrület – egyre mélyebbre vitték nemcsak a történetet, hanem a nézőt is. Az a jelenet, ahol Eurüdiké feketében, révületben mozog, már nem egyszerűen egy szórakozóhelyet idézett, hanem egy világot, ahol az önazonosság feloldódik. Kígyózó, csúszómászó testek – a drogok hatása alatt – már nem emberek, hanem ösztönlények.

És ebben a torz táncban nem lehet felismerni a másikat.

Orfeusz – Grecsó Zoltán – míg az elején az akaratot, a végén a biztonságot képviselte. Az emlékezést, az összetartozás vágyát. De mintha a világ le akarta volna rázni magáról. Egyre kétségbeesettebben kapaszkodott, és ez a kapaszkodás – akarat, vágy, remény – végül inkább eltaszított. Nincs már líra, ami megtart. A dal nem elég. A ritmus felbomlott, ami szép szimbóluma a lantos énje elvesztésének.

Az előadást nehéz volt nézni. De ez a fajta nehézség az, amiért érdemes színházba menni. Mert nem elaltatott, hanem felkavart. Nem megnyugtatott, hanem szembesített. Magammal is. Hány kapcsolatban játszottuk már Orfeuszt – vagy épp Eurüdikét? Hányszor próbáltunk visszahozni valakit abból a világból, ahová már nem tartozom, s saját elveinket vetítve rá gondoltuk úgy, hogy a másik sem?

Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán duója nemcsak új értelmezést adott egy régi mítosznak, hanem új kérdéseket is felvetett.

Mit jelent ma szeretni? Mi van, ha már nem ugyanolyan ez a szeretet, mint ahogy azt a dalnokok megírták? Hol a határ az odaadás és a kontroll között? Meddig érvényes a múlt? És mit tegyek, ha a másik már nem hallja a hangom?

Ez az előadás fájt. De nem tudtam levenni róla a szemem. És voltak, akik szándékosan nem néztek oda. De ezen a ponton is elérte a darab a célját.

Az #Orfeusz #Eurüdiké című előadást 2016. októberében mutatták be a Vígszínházban. A koreográfiát a táncosok, Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán rendezte. A jelmezért Földi Petra felelt. Az előadáshoz utólag egy előzetes kisfilmet is készítettek. Csíkszeredában május 24-én játszották, 51. alkalommal.