Animációkészítés: pepecs munka, míves mesterség

„Az animáció tulajdonképpen egy olyan műfaj, amely több művészeti ágazatot foglal magába, így a fotózást, a rajzot, a történetmesélést, a zenét, de a barkácsolás is szerves része az animációs folyamatoknak.

A rajz lehet csak terv, de lehet egy karakter is, amely később a képernyőn fejlődik személyiséggé” – mondja Hátszegi Zsolt, amikor megpróbál bevezetni az animációkészítés világába.

A csíkszeredai Vámszer Géza Művészeti Népiskola animációkészítő műhelyében ülünk le, mutatja, mi minden készül a tetőtéri kis műhelyben, milyen eszközöket használnak: átvilágító táblák, állványok sokasága kerül elénk.

Hátszegi Zsolt, aki ma már nem csak animációkat készít, de tanítja is a szakma fortélyait, tizenéves korában ismerkedett a  műfajjal. „Középiskolás koromban a művészeti iskolában volt egy digitális képfeldolgozás tanárom, aki, mielőtt nekifogott volna a lecketervnek, mindig animációkat mutatott be. Ez nekem nagyon tetszett, éreztem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. De igazából tizenhárom éves lehettem, amikor az akkori számítógépünkön kísérleteztem, az első mozgóképeket akkor készítettem. De jó lett volna, ha akkor valaki még tanít is erre! Később aztán a Partiumi Keresztény Egyetem reklámgrafika szakán végeztem, de voltam részképzésen Budapesten is a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ami egy nagyon izgalmas megtapasztalás volt” – meséli Zsolt.

Így szépen, lassan szippantotta be a csíkszeredai fiatalembert a mozgóképes megoldások világa.

Az egyetem után egy debreceni nonprofit egyesületnél önkénteskedett egy évet, filmeket, animációkat készített. Aztán egy alkalommal egy négy napos kolozsvári műhelymunkán vett részt, végül négy évet volt szabadúszó animátor a kincses városban. „Időközben világossá vált számomra, hogy a tanítás nekem való, nekem pedig tanulnom kell. Hazaköltöztem Csíkszeredába és megkerestek a Vámszer Géza Művészeti Népiskolától, hogy szeretnék-e animációzást tanítani.

Londonban a metrómegállóban animációs fesztiválfilmet vetítenek, rengeteg országban a legkedveltebb mozgóképes médiumnak számít az animáció, sajnos itthon tudtommal még megfelelő infrastruktúra sincs ahhoz, hogy fesztiválfilmek készüljenek ” – magyarázza. Ezért is igen büszke tanítványaira, a kis tetőtéri műhelyben készült alkotásokra.

Mindenki más és más készséggel érkezik ide, van, aki lenyűgözi, olyan szinten érti, érzi a számítógép logikáját, van, aki már vizsgafilmet is készített a stúdióban. „Pepecs munka, míves mesterség. Ha hiányzik a rajzkészség, a finom motorika, akkor nehéz, de nem lehetetlen. A kérdés az, hogy van-e elég türelme, hogy lerajzoljon tízszer, hússzor, kétszázszor egy figurát.

Van egy 13 éves srác, aki tele van sztorival. Ez ritka, a legtöbben úgy érzik, hogy saját történeteik nem érdemlegesek a kidolgozásra, pedig én hiszek abban, hogy mindenkinek van mondandója” – magyarázza.

Számára minden felkérés egy kihívás, eddig úgy tűnik a kiállítások világa ragadta meg a legjobban. „2012-ben kerestek meg, hogy a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Leonardo da Vinci zseniális találmányai című kiállításának kellene elkészíteni a mozgóképes anyagát. Elvállaltam, onnan pedig nem volt visszaút. Azóta is örömmel dolgozok kiállításokon, ide sorolnám például az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély állandó kiállításának az általam készített mozgóképes anyagait is. Nagyon izgalmas terület” – meséli lelkesen. Aztán mesél a reklámfilmek készítéséről,

büszkén említi a Hargita Megyei Kulturális Központ felkérésére Kájoni János életéről szóló animációt, amelyet Csont Zsomborral és Szász Zsolttal együtt készítettek.

Hálás – jegyzi meg –, mert teljes szabadságot kaptak az alkotásban, ami az iparművészetben, az animációzásban nagyon ritka. Megtisztelő számára – fűzi hozzá – a Bagossy Brothers Companyval való együttműködése is.

De nem csak az animáció készítése köti le a figyelmét, hiszen e mellett szüksége van a zenélésre, az asztalosságra, „bármire, ami kézzel fogható, ami át tud adni egy rezgést a kéznek, ami fizikailag egy másféle megtapasztalás”. „Amikor a gyaluban serceg a forgács, az egy olyan érzés, ami azonnal visszaigazol, hogy ez hiányzik az életből. A számítógéppel lehet izgalmas dolgokat készíteni, de a fizikai tapasztalás szintjén ez nem elégséges.”

Érdekes módon fonódik össze Zsolt életében a zene és az asztalosság.

Mindamellett, hogy különböző hangszereken játszik, érdekli a hangszerkészítés is. „Még az egyetemi évek alatt az egyik barátomnak akartam készíteni egy ütőhangszert, s elkészítettem az elsőt cajon dobot rendkívül amatőr és szakszerűtlen módon. Végül aztán legalább harminc darabot készítettem. Néhány éve Pete Lockett angol ütőhangszeres, a Dob-ban Ritmusfesztivál egyik sztármeghívottja kipróbálta az egyik dobomat, s olyannyira megtetszett neki, hogy egy este azon is játszott a koncertjén.”

Vannak még filmtervei – jegyzi meg –, aztán ezek vagy megszületnek vagy nem, de úgy érzi, talán nem is ez a legfontosabb. 

Ha csak annyi készül el, amit a tanítványom készített és amire nagyon büszke vagyok, már akkor megérte, hiszen hozzátett a mi vizuális kultúránkhoz. Ha ki tudom csalogatni egy-két emberből a mondandóját az ő vizuális nyelvével, az ő elképzelésével, az ő érzékiségével, akkor nekem már nem kell filmet csinálnom” – mondja határozottan.