Át lehet-e menni a szivárvány alatt?

A csíki teátrum Parászka Miklós rendezte Csalóka szivárvány című előadásában két kis legényke is színre lép. A 11 éves Gál Ede és a 6 éves Gál Áron egy testvérpár, előbbi Abát, Samu bácsi félárva unokáját, utóbbi Bálintkát, Czintos Bálint és Zsuzsanna fiát alakítja.

„Egy kedves ismerősünk ajánlott be minket. Mindketten az Árvácska együttes tagjai vagyunk, ahol én mesét mondok és az ismerősünk egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy olyan vagyok, mint aki egy Tamási darabból jöttem ki. Ezt elmondta a rendező bácsinak, aki felhívott, hogy menjek be egy próbára.

– emlékezett vissza Ede.

Mint mondták, a szövegeiket nem volt nehéz megtanulniuk, a színészek is sokat segítettek. „Akkor volt nehezebb, amikor bejártunk próbákra, vagy amikor falura mentünk kiszállásra, mert másnap suliba kellett menni” – magyarázta Áron.

Úgy vélik, noha fárasztó volt, megérte, a színészekkel jó barátságba kerültek, és megtudhatták, hogy mi zajlik a színfalak mögött. „Amikor az osztállyal jöttünk színházba, mindig az érdekel, hogy mi lehet a színfalak mögött, és most megismertem” – mondja Ede, öccse is hozzáteszi: „Nekem az járt a fejemben, hogy hol lehet az öltöző, hogy a színpad mögött van-e még valami. Most láttam, hogy sok terem van és egész titkos rejtekhelyek is vannak. Kaptam is egy kis sötét helyet a súgónéni melletti részben, onnan leskelődök mindig.”

Kálmánt, Czintos érettségizett fiát játssza a csíki előadásban Borsos Tamás, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves színművészeti szakos diákja. Nem először dolgozik együtt a társulattal, 2002-ben még gyerekként a Dzsungel könyve című musicalben Kicsi Mauglit alakította, majd 2015-ben Az imposztor című előadásban kapott egy statisztaszerepet. Mesélte, mivel édesanyja a színháznál dolgozik, belenőtt ebbe a világba.

„Édesanyám felhívott, hogy Parászka Miklós igazgató úr szeretne velem beszélni, majd ő felkért, hogy játsszak a Csalóka szivárványban, természetesen igent mondtam. Az én karakterem, Kálmán egy érettségi után levő fiatalember, aki megkéri egy lány kezét, ám az édesapja, aki úgy nőtt fel, hogy a vagyont kell gyarapítani és nem tanulhatott tovább, ellenzi ezt. Kálmán egy lázadó tini típus. Én nem ilyen vagyok, mint ez a karakter, a személyiségemmel teljesen ellentétes figura, de jó volt ezt kipróbálni, izgalmas út és találkozás volt. Erős csíki akcentussal érkeztem az egyetemre, amit folyamatosan korrigálni kell itt, és jól esett, hogy végre van egy előadás, amibe ez belefér. Tamási világát nagyon szeretem, közel áll hozzám” – magyarázta.

Bartalis Gabriella Violája egy apró, de lényeges színfoltja a darabnak, ő az a nő, aki mást akar mutatni magáról, mint amilyen. „Olyan, mintha mindenki pasztellben lenne és ez a nő valamiért lila. Erre a „lilaságra” próbáltam rámenni. Ő arra jó ebben az egész konstrukcióban, hogy felületet ad arra, hogy a többi szereplő problémája tovább induljon. Nem arra törekedtünk, hogy megnevettessük a nézőt. Ezek a figurák valamiképpen komikusak, és ha ezt sikerül megmutatnunk anélkül, hogy kikacsintanánk és ripacskodnánk, akkor elértük a célunkat. Tamási világa annak, aki nem él ebben a környezetben, lehet, hogy egzotikum, de nekünk nem az. Nem volt nehéz beleképzelnünk magunkat, mert látjuk a természetességét, érezzük ezt az életérzést. Miklós az emberi kérdésekre élezte ki az előadást, amelyek érvényesek bárhol.”

Rózsa néni, Samu bácsi felesége az a tipikus székely asszony, aki alázatosan végzi a munkáját – mutat rá Zsigmond Éva Beáta. „Arra törekedtünk, hogy ne a karikatúráját csináljuk meg, nem akartuk a komikum felé elvinni, hanem inkább annak az asszonynak a tragédiáját szerettük volna megmutatni, aki egész életében szolga, de ezt alázatosan és szeretettel csinálja. Tamási világában a székely virtust nem nehéz megérteni, inkább a darabban levő szürreális helyzet vet fel kérdéseket. Át tud-e alakulni egy ember, és visszatérjen egy másik ember képében. Ez igazán mesebeli, csoda. De el lehet fogadni, mert a székely emberek tudnak annyira hinni, hogy ez megtörténhet.”

Tamási világának a lényege a tisztaság – véli Sándor Anna. Ő Zsuzsannát, Tibád úr lányát játssza az előadásban. Három jelenetben láthatjuk őt. „Miklóssal úgy közelítettünk, hogy nem nagyon lépünk ki abból a formából, amit Tamási megalkotott. Az volt a feladatom, hogy ezekben a feszes dialógusú jelenetekben megmutassam, hogy ez a lány hol tart a történet elején, öt hét, majd öt év múlva. Olyan etapok vannak ennek a szereplőnek az életében, amit a mai napig mindig kihívás megmutatni.

Ezek nagyon intim jelenetek, szinte filmes kameraállásokra lenne szükség ahhoz, hogy látsszanak a pici rezdülések.

Ahogy közelítettünk ehhez a formához, Miklós lefaragott minden sallangot, nem akart fölösleges mozdulatokat, ezért is nagyon kimért ennek a világa. Az első jelenetem a kulcsjelenet, addig csak beszélnek erről a lányról, és egyszer csak megjelenik. Nincs egy egész felvonás, hogy képviseljem azt, amit a szereplőnek az előadásban kellene, hanem az alatt a néhány dialógus alatt vagy megtörténik vagy nem. Függ attól is, hogy hogyan épülnek előtte a dolgok, ez csapatjáték.”

Budaházi Attilát, a Csíki Játékszín dramaturgját Kund Ottóként láthatjuk az előadásban. Mint mondta, azért vállalta el ezt a feladatot, mert egyrészt a rendező meggyőző ereje hatott rá, másrészt dramaturgként belátta, hogy a karakterének a dramaturgiai funkciója ebben a darabban az, hogy nagyon hasonlít a főszereplőre. „Az a lényege az én karakteremnek a történetben, hogy éppen amikor a főszereplőnek, aki egy parasztgazda, válságba kerül az élete, és azon elmélkedik a fia érettségije kapcsán, hogy lehetett volna más belőle, akkor betoppan az egykori osztálytársa, aki egy ellenpélda (a Veress Albert által alakított Czintos Bálint – szerk. megj).

Ő jogász lett, költő és filozófus, de nem tűnik túlságosan boldognak. Ami még fontosabb, iskolatársakként gyakran hasonlították őket, nagyon hasonlítanak egymásra. A darab folytatásában lehetőség kínálkozik arra, hogy Czintos Bálint filozófusként folytassa az életét. Ez a pirandellói vonal Tamásinak a drámájában. Ez egy filozofikus dráma, hiszen lehetősége nyílik kipróbálni más bőrébe bújni a főszereplőnek. Azért vállaltam el, mert nagyon kedvelem Veress Albertet és az ő művészetét, és hogyha a rendező úgy gondolta, hogy mi nagyon hasonlítunk egymásra, akkor az nekem megtiszteltetés.”

Fülöp Zoltánnak ez a harmadik Tamási-előadás, amiben játszik, 2014-ben Székelyudvarhelyen a Rendes feltámadás című előadásban Énekest, korábban pedig Szatmárnémetiben a Csalóka szivárványban Fecskét alakította. Ezúttal Samu bácsiként láthatjuk.

„Külön öröm volt számomra, hogy Miklós felkért Samu bácsi szerepére. Sokat gondolkodtunk azon, hogy ki ez a Samu bácsi. Túlmenően, hogy ő egy öreg mindenes Czintos Bálint házában, úgy láttam, hogy Czintosnak egy kicsit a lelkiismerete és a lelki világának a ferde tükre. Elferdülnek a dolgok, nem úgy alakulnak, ahogy szerette volna Czintos Bálint. Ezért picit nehezebb volt mindig úgy Samu bácsi lenni, hogy tükröt tart Czintos Bálintnak, hogy vegye észre magát. Mert a székely ember nem szószátyár, tettel, gesztusokkal, nézéssel vagy még azzal sem, gondolatátvitellel közli a közlendőjét. Ez jellemző Tamásira is, ő sem írt három-négy oldalakon átívelő monológokat, hanem nagyon sűrítve osztja a közlendőjét, és nagyon kell tudni olvasni a sorok között.

Ismerni kell Tamásinak a világát, sokan nem tudják, azt hiszik, hogy ez egy pikareszk, és ezért csúsznak félre a Tamási-rendezések. Ez egy érdekes világ, első ránézésre humoros, nagyon jó székely humorral, de ez csak a felszín, a csomagolás, és a mélyen elásott mondanivalót kell kihámozni belőle. El tudtunk volna játszani többé-kevésbé mű vagy igazi székelyeket, de nem ez volt a cél, hanem az, hogy embereket, emberi érzéseket, vágyakat, bukásokat, örömöket megmutassunk.” Mint mondta, vidéken is nagyon jól fogadták a nézők az előadást, és reméli, hogy elővesznek még Tamási-darabokat, mert Székelyföldön Tamásit nem játszani vétek.

Czintos Bálint nem egy különleges karakter, olyan, mint amilyen a legtöbb ember – magyarázza Veress Albert, a főszerepet alakító színész. „Talán az különbözteti őt meg a legtöbbünktől, hogy van benne annyi dinamizmus, elszántság és őrület akár, hogy nem ragad meg azon a szinten, hogy folyton ezen siránkozik, hanem szinte ördögi tervet követve megkísérli az úgymond lehetetlent. Azt, hogy egyik pillanatról a másikra hirtelen valaki más legyen belőle. Van egy olyan tanulsága a darabnak, az előadásnak mindenképp, hogy ez egy lehetetlen kísérlet, nem lehet véghezvinni.” A színész úgy gondolja, leginkább ott van a buktatója ennek, hogy az az ember, aki megpróbálja az identitását megváltoztatni, ahogy telik az idő, az új identitás annyira hozzánő, hogy elveszíti a régit is, ám az újat sem tudja elviselni, és végül teljesen elveszíti önmagát.

„Azt hiszem, ez is sokunkkal megtörténik életünk során, szerencsés esetben idejében észrevesszük és megpróbálunk visszatalálni ahhoz, akik vagyunk. Valahol az Tamási üzenete, hogy muszáj hű legyél önmagadhoz, mert csak úgy lehetsz ember.

Tamási nagyon sok mindent kimond, de sok mindent el is hallgat.

A szöveg nagyon sűrű, ahhoz, hogy igazán meg lehessen ragadni az egész lényegét, el kell merülni a szövegben, és mögé kell nézni. Nagyon sok jelenetben virágnyelven vannak megfogalmazva dolgok, ami eléggé székely jellegzetesség. Mi ezt egész jól tudjuk csinálni, hogy mást mondunk, miközben valamiről beszélünk, de mindenki érti, hogy miről van szó. Ezt nagyon szépen keveri bele Tamási a darabba, sőt sokszor akár lírai síkokra is elmegy ez a szöveg. A Csalóka szivárvány nem sűrűn játszott darab, pedig úgy érzem, hogy nagyon mély és egyetemes dolgok vannak benne, amelyek mindenkit érintenének.”

Az egyik legszebb és legtöbbet idézett mondata a drámának a darab végén hangzik el, János, a szolgalegény szájából. „Elég gyakran alkalmazzák nagy írók, hogy egyszerű emberekkel, akik alig vettek részt a darabban, valamikor a csúcsponton vagy a végén kimondatnak egy igazságot, egy ékkövét a darabnak, ami sűrítése az egésznek. Számomra ez a mondat azt jelenti, hogy nem kell azért mi mindent tudjunk a világról ahhoz, hogy bölcsek legyünk, nem kell megszerezni minden bölcsességet. Sokszor az egyszerű ember olyanokat tud, amit nem lehet tanítani” – mondja Puskás László, a Jánost alakító színész.

Úgy véli, ezt az utolsó mondatot nem szabad pátosszal, „szívtépősen” mondani. „Ezt egyszerűen kell elmondani, azonosulni kell vele. Mondta is a rendező, gondoljak bele, tegyem magamévá és könnyen mondjam ki, ne úgy, mintha ez lenne a tuti. Mégis ez a sűrítése, a kvintesszenciája a darabnak, amikor az egyedül maradt Bálintkának János mondja: