HIRDETÉS

Az emberre kell szabni a helyzetet, és nem a papírhoz igazítani az embert

Nánó Csaba 2018. július 02., 17:33

A Kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának vezetője, teatrológus, műfordító. Csűrös Réka nem mindig a színház és a színdarabok világában mozgott: önkéntesként menekültekkel foglalkozott a jugoszláv háborúban, és dolgozott idegenvezetőként afrikai és ázsiai országokban.

Csűrös Réka nem mindig a színház és a színdarabok világában mozgott

– Nagyapád, Csűrös István akadémikus a New York-i Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja és a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja volt. Milyen volt számodra a híres botanikus közelében felnőni?
– Iskolás koromban mindenki megkérdezte: a professzor úr unokája vagy? Ennek megfelelően az elvárások is nagyok voltak, nem lehetett rossz jegyet kapni természettudományi tárgyakból. Nagyapám nem volt szakbarbár, a botanika mellett sok más dologgal is foglalkozott. Bélyeget gyűjtött, ezek egy része növényeket ábrázolt, másik része festményeket. Nagyon szerette a festészetet, sokat olvasott, érdeklődött a színház iránt, járt operába, nem csak a szakmájának élt.

Minta volt számomra, hogy nem kizárólag a szakma létezik, a világ ennél tágabb. Szépen rajzolt, négy idegen nyelvet beszélt, fiatalkorában ő is fordított. A II. világháború végén amerikai hadifogolyként Franciaországban raboskodott: mindig mondogatta, hogy szerencséje volt, az orosz hadifogságot nem bírta volna ki. Meghatározó személyisége lett az életemnek, mint ahogy az volt az egész családom.

Mindenki nagyon szerette ugyan a szakmáját, de ez nem vált élete kizárólagos céljává. Nagybátyám és anyám is a szakmája mellett művelődött, zenét hallgatott, nem csak a kollégákkal tartották a kapcsolatot, hanem színészek, szobrászok, irodalmárok jártak hozzánk. Én is elég széles érdeklődési körrel rendelkezem, és remélem, hogy a gyermekem is örökli ezt.

HIRDETÉS

– A botanika nem egy olyan tudomány, hogy kizárólag az íróasztal mellett üljön az ember, ki kell járni a természetbe is. Téged magával vitt nagyapád ilyen alkalmakkor?
– Talán kétszer vitt magával rövidebb kiruccanásokra. Egyik kedvelt területe a Szénafüvek voltak, azóta ez a terület jelentősen leszűkült és megváltozott. Megmutatta az ott élő különleges növényeket. Egy alkalommal velünk jött néhány diákja is, engem azonban nem ragadott magával az a séta. Lépten-nyomon megálltak és latin neveket mormogtak maguk elé, amikor találtak valamit. Egy gyerek számára ez nem túlzottan érdekes, a kirándulás szeretete mégis megmaradt. És nyilván megtanultam jónéhány latin nevet. Ha meg kellett locsolni a növényeket, nagyapámék mindig a latin nevükön emlegették. Olykor nem kis fejtörést okozott, hogy melyikre is kell vizet öntsek…

Csűrös Réka
Kolozsváron született 1970. április 9-én. Az Ipar utcai elemi iskolába járt, a Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1988-ban. 1992-ben művészettörténetet tanult Budapesten, 1998-ban diplomázott a Babes-Bolyai Tudományegyetem teatrológia szakán. A Kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának vezetője, jelentős a műfordítói tevékenysége is. Férje Vadas László rendező.                      

– Nem követted akadémikus nagyapád pályáját, egészen másfelé vezetett az élet…
– Amikor az iskolát elvégeztem, az egyetemen a magolós típusú felvételi dívott, ahol meg kellett kívülről tanulni néhány könyvet. Nekem ez a fajta tanulás nem ment, nem szerettem szóról szóra megtanulni semmit, többek közt ezért sem lehettem volna, mondjuk, színész.

– Színész nem lettél, de végül ehhez közel álló szakmát választottál, hiszen színháztudomány szakon diplomáztál.
– Hosszú keresgélés után igen, mert a restaurátor szakon is gondolkodtam, de az orvosin és a  biológián is, amit meg is próbáltam, csak a magolás nem működött. Művészettörténetre jártam egy évet Budapesten, de ez sem igazán tetszett, más volt, mint amire számítottam. A nyelveket szeretem, de nem köt le a nyelvtan, a fonetika, a morfológia. A színháztudomány viszont vegyes mező, ahol – mint nagyapám szakterületén, a növénytársulástanban – sok minden van egy négyzetméteren. Kell hozzá egy kis művészettörténet, sok irodalom, zeneismeret, de nem árt egy kis történelemismeret meg nyelvtudás sem, ami nekem már nagyrészt megvolt. Hozzá kellett olvassak néhány drámát, és elsőnek jutottam be a felvételin, amin még jómagam is meglepődtem. Másrészt az a birkózós légkör, ami a színházra jellemző, a nagy egók ütközése, az nekem sok. Egy idő után ott is hagytam. A színházat szeretem, és hogy némi kapcsolatom mégis legyen vele, elkezdtem színdarabokat fordítani. Ennek a jó oldala, hogy azt fordítok, amit szeretek. Nincs pénzzel járó kényszerűség, azokat a darabokat fordítom, amelyek tetszenek, amelyekről úgy gondolom, hogy a másik kultúrának érdekes lehet. 

– Nagyon fiatalon a háború dúlta Jugoszláviában vállaltál önkéntes munkát. Hogyan szántad rá magad erre a lépésre?
– 1993-ban a helyi napilapban olvastam egy kolozsvári ifjúsági szervezet felhívását, önkénteseket kerestek horvátországi menekülttáborokba.

Nem vakációs táborok voltak ezek, sok mindent láttunk, hallottunk a menekültektől, éppen ezért háromheti munka után kötelező volt néhány nap szünetet tartani, elhagyni a tábort, kiszellőztetni a fejet. Ilyenkor egy-egy segélyszállítmány kísérőjeként bejártam Horvátországot, ahol menekülttáborokban szálltam meg. Csodaszép helyeket láttam, turisták akkoriban nem járkáltak arrafelé. Amiről a táborbeli emberek a lelkük könnyítéseként beszámoltak, annak óriási súlya volt.

A súly pedig annál nagyobb, minél nagyobb jólét uralkodott a társadalomban, ahonnan érkeztél. Romániából érkezve az, hogy nincs megfelelő élelem vagy nincsenek emberséges lakhatási körülmények (a táborbeliek egy része sátorban lakott télvíz idején is), nem volt olyan drasztikusan mellbevágó, mint egy svájci vagy egy luxemburgi állampolgárnak, aki azt sem tudta elképzelni, hogy 12 ember lakhat másfél-két évig egy 12 négyzetméteres barakkban, és még hálás is érte. Ilyen szempontból nekem könnyebb volt, jobban bírtam a konyhát is. Ötezer embernek nem lehet nagyon változatosan főzni, egytálételeket kaptunk, de hát a kora 90-es évek Romániájában sem volt túlságosan változatos az étkezés. Önkéntes kollégáim közül többen idegileg összeroppanva tértek haza.

– Honnan érkeztek a menekültek?
– A táborokat, ahol dolgoztam, jórészt boszniaiak töltötték meg, akik az etnikai tisztogatás elől menekültek. Nagyrészt muzulmánok, kisebb részt katolikus horvátok voltak. Volt egy-két szerb is, úgymond járulékos áldozat, akik a családjukat követték. Voltak, akik közvetlenül a háborús övezetből érkeztek, például Szarajevóból, mások ultimátumot kaptak: vagy elmennek, vagy megölik őket. De voltak olyanok is, akik túlélték az etnikai tisztogatást, utána kerültek a táborba. Hercegovinai koncentrációs táborokból is érkeztek, ahova a boszniai horvát hadsereg gyűjtötte össze a muzulmánokat, rémes körülmények közé.

– Annyira fiatalon nem okoztak törést benned ezek az élmények?

– Huszonhárom éves voltam, akkor hallottam először azt a kifejezést, hogy etnikai tisztogatás. Ez a tömeggyilkosság megszépített szinonimája. Az a kilenc hónap, amit ott töltöttem, nagy iskola volt. Megismertem az emberi nyomorúságnak egy olyan dimenzióját, amit csak háborúban lehet megtapasztalni.

Ugyanakkor mindenféle nemzetiségű emberrel találkoztam. Érdekes módon önkéntes kollégáim között sok kisebbségi volt: Spanyolországból például katalánok, baszkok, Finnországból svédek, Svédországból finnek, lappok jöttek. Én meg magyarként Romániából. Mindenki angolul beszélt, a környezet segített tisztességesen megtanulni ezt a nyelvet. Sok menekülttel ismerkedtem össze, elsősorban gyerekekkel, de rajtuk keresztül közelebb kerültem szüleikhez is. Egy ideig a mosztári koncentrációs táborokból érkező férfiaknak angolt tanítottam, ők nagyon rossz fizikai és lelkiállapotban voltak. És közben én is folyton tanultam.

– Vannak köztük olyanok, akikkel azóta is tartod a kapcsolatot?
– Sokan. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a facebook nem csak butaságokra való, hiszen általa kapcsolatba kerültem azokkal, akiket évtizedek óta nem láttam, akkor gyerekek voltak, mára már felnőttek, nekik is gyerekeik vannak. Sokan hazatelepedtek Boszniába, mások Dániában, Svédországban, Angliában élnek. Bár gyerekként élték meg a háborút, a traumák megmaradtak bennük. Egy-egy hang, szag, helyzet visszaviszi őket az időbe, és újraélik azt, ami akkor velük történt. De tartom a kapcsolatot néhány volt munkatársammal is.

– Békésebb körülmények között is sokszor visszatértél a Balkánra, de ezen kívül is sokat utaztatok. Melyek a kedvenc helyeid?
– A Balkánt valóban szeretem, országtól függetlenül. Annak idején a szerbekről nem alakult ki valami jó kép bennem, hiszen ők voltak az agresszorok, de ez idővel változott, őket sem lehet és kell egy kalap alá venni. A mediterrán országokat szeretem, például Törökországot, Albániát, de amikor utazunk, nekem az a fontos, hogy történelme legyen a helynek, ahova megyünk. Szeretem azokat a helyeket, ahol nem csak akkor mosolyognak rád, ha van pénzed, és ahol megkérdezik, hogy szereted-e az országukat. Nyugat-Európa nem ez a hely. Iránban és az arab világban szigorú szabályok vannak, de ha tiszteled őket és a kultúrájukat, nagyon kedvesek és vendégszeretők.

– Annál is inkább ismered őket, mivel férjeddel együtt idegenvezetőként is dolgoztatok arab országban…

– Véletlenül csöppentünk bele. A férjem a második egyetemét végezte, amikor közölték vele, hogy fizetnie kell majd a második képzést. A tandíj elég magas volt, de a gondviselés elénk hozta a külföldi idegenvezetés lehetőséget. Tunéziában kezdtem,

a hiedelemmel ellentétben az idegenvezetés nem ingyen nyaralás, rengeteg munkával jár.

2001. szeptember 11. is ott ért, a nagy kavarodásban egy arab bácsi azt mondta: nem tudja, ki követte el a terrortámadást, de ha meg akarjuk tudni, azt kell megnézni, ki húz belőle hosszú távon hasznot. Ez a mondat ma is a fülemben cseng, ahányszor hasonló történik. Sosem bántottak minket, de amikor Amerika megtámadta Afganisztánt, elég szúrósan néztek a fehér emberre. Az idegenvezetés azonban szép munka volt, egy újabb nyelvet is tanultam – igaz, inkább csak fül után… 

A Puck Bábszínház vezetője van annyira konzervatív, hogy ne akarjon gyökeres változást a társulatban Fotó: Puck Bábszínház/Nicu Cherciu

– Jelenleg a bábszínház magyar tagozatának vezetője vagy. Ezt a munkát hogyan vállaltad el?
– Néhány évvel ezelőtt a férjem is megpróbálta ugyanezt, de gyorsan kiderült, nem neki való. Azért vállaltam, mert nagyobb kihívást láttam benne, mint a korábbi irodai munkában. Szeretek emberekkel dolgozni, de nem vagyok jó bürokrata. Hajlamos vagyok emberre szabni a helyzetet, és nem a papírhoz igazítani az embert. A bábszínház közelebb áll a szakmámhoz, szeretem ezt a társaságot, és

vagyok annyira konzervatív, hogy ne akarjak gyökeres változást egy társulatban. De vagyok annyira nyitott is, hogy olyasmit is elvállaljak, ami az újdonsága miatt kicsit akár ijesztő is lehet. És elég őszinte is ahhoz, hogy ha melléfogok, beismerjem.

Szükség van arra, hogy a társulat részben megtartsa a klasszikus vonalat, de arra is, hogy a kortárs bábszínházi irányzatok felé haladjon. Remélem, tudok ennek az intézmények nyújtani valamit, és ők is nekem. Itt is rettenetes a bürokrácia, meg kell harcolni mindenért.    

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS