Az unokázás mellett a festészetnek él Boros Piroska

A sepsiszentgyörgyi születésű, de évtizedek óta Csíkszentdomokoson élő Boros Piroska mindig is érdeklődött a festészet iránt, de sokáig nem úgy alakult az élete, hogy a festőállvány és az ecsetek hűséges társai legyenek. Már első osztályos korában elvitte egy barátnője egy rajzkörre, de – nevetve emlékszik – keveset rajzolt, ott inkább modellkedett. Noha a festészet volt az egyedüli művészeti ág, amely vonzotta, öt évet tanult a sepsiszentgyörgyi művészeti népiskola zongora szakán is, ide íratták be a szülei – ezt ma is enyhe csalódással a hangjában meséli.

„Csíkszeredában a mai Márton Áron Főgimnázium épületében volt az óvónőképző, nyolcadikos koromban oda felvételiztem, és ott öt éven keresztül Márton Árpád és Naphegyi Éva festőművészek irányították a művészeti felkészülésünket. Volt tehát, akitől tanulni” – jegyzi meg büszkén. Piroska több mint negyven évet dolgozott a tanügyben, eleinte szülővárosában, majd a szerelem a felcsíki településre hozta. Tanított óvodásokat, gimnazistákat, s két évvel ezelőtti nyugdíjazásáig elemi iskolásokat is. Közben nevelte két lányát, és részt vett a falu kulturális életében is. Persze, hogy a a festészet háttérbe szorult.

„Ötvenévesen beiratkoztam a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pszichológia és neveléstudományok karára. Aztán egy mélyponthoz érkezett az életem, és egyre erősebb lett bennem a késztetés, hogy alkossak. Addig alkotási vágyamat az iskolában személtetőanyagok, díszletek készítésében éltem ki. Ebben a számomra nehéz periódusban festeni kezdtem, és engem ez valósággal megnyugtatott.

– meséli.

Pasztellképeket, olajfestményeket, akrilfestményeket készít, többnyire a természetből ihletődve. A férje erdész, szereti elkísérni őt az erdőbe, ahol ha idő van vázlatot készít, ha meg nincs akkor fotó készül a számára kedves tájról. Majd otthon leül a festőállvány elé és a vásznon megelevenedik az erdő, a mező, a hegy, a völgy. És akkor megszűnik körülötte minden.

„Ha én festek, akkor sem nem látok, sem nem hallok. Olyankor semmire sem figyelek, de nem is szeretem, ha zavarnak. Teljesen kikapcsolok, csak a festésre koncentrálok, észre sem veszem, hogy telnek az órák” – mondja nevetve.

Napsütésben szeret festeni, mondja, amikor ragyog a nap. Az alkotásainak egy igen kis részét pedig a legnagyobb közösségi oldalon is megmutatja.

„Nem tartom magam művésznek, de örülök, ha kapok pozitív visszajelzéseket, ezek ösztönöznek. Egy alkalommal az iskolanapok keretében munkáimból meglepetéskiállítást is szerveztem a kollégáimnak, akik nem is tudták, hogy ilyennel is foglalkozom. El is voltak csodálkozva” – magyarázza nevetve.

Tájképei, csendéletei összhangban vannak a természettel, az évszakok változásával, a természet körfogásával. Figyel befelé és kifelé, hiszen tudja, hogy e számára oly kedves hobbi milyen sokat jelent.

– mondja derűsen, és közben terveiről mesél, amelyben egy kiállítás is szerepel.

Tudtam, hogy van a festmények mögött egy történet. Egy történet egy hobbiról, amely a legnehezebb élethelyzetben is segít.