A Barátok közt után: karizmatikus nők bőrében Csomor Csilla

– Melyek élete fontos állomásai?
– Ami nélkül nem indulhatott volna el az egész, az az amatőr színjátszó kör. Tízéves forma lehettem, amikor bekerültem, és négy év általános iskola, illetve négy év gimnáziumi időszak alatt végig tagja voltam. Ez mind Jászfényszarun van, ahova ma is sokszor hazalátogatok. A tanár nénim, a csoport vezetője készített fel a főiskolai felvételire, és a mai napig kikérem bizonyos kérdésekben a véleményét, tehát amolyan pótanyukám lett. A második mérföldkő nyilván a képzés maga, a négy év főiskola. Innen a győri színházhoz kerültem, és ott szintén négy évadot töltöttem. Majd jött a Nemzeti Színház – a régi Nemzeti, mert visszavette a Magyar Színház nevet –, ahol már gyakorlatos színészként is megfordultam, és diplomásként aztán visszaszerződtem. Tizenkilenc évet töltöttem az intézményben. Most már hatodik éve szabadúszó vagyok. Mérföldkőnek lehet tekinteni a televíziós kis vargabetűmet is, ami húsz évvel ezelőtt indult, és majdnem felét aktív állományban töltöttem, kilenc évet játszottam a Barátok közt sorozatban. Az elmúlt tíz évben csak vendégként szivárgok vissza olykor.

– Eredetileg nem akartam szóba hozni a sorozatot, de végtére is Berényi Zsuzsaként vált ismertté országosan és a határon túl. Mennyire kísérti még az a szerep és a tévésztárokat övező bulvárérdeklődés?

– Sajnos szakmailag nívós orgánumok nem foglalkoznak velünk. Aki egyszer az egyik oldal mellett letette a voksát, annak nagyon nehéz visszatérnie, túl azon, hogy én világéletemben színházi színésznő voltam, és már akkor is voltak sikereim, amikor a sorozat még sehol nem volt.

Az nagyon jó, ha valaki engem már onnan ismer, és ezen túl mutathatok még valamit, ami tetszhet. Szerencsére általában nem szokott előfordulni, hogy kevesebbet tudok nyújtani, mint amit képviselek. Én tartalmas embernek és művésznek érzem magam, azok az anyagok is, amelyekhez nyúltam, ezt igazolják. Ilyen minőségű, ilyen kor- és színháztörténeti szempontból is revelatív anyagokkal nagyon kevesen foglalkoznak. Nem véletlenül mondják, hogy a monodráma a színpadi műfajok koronázatlan királynője, merthogy teljesen egyedül vagy, magadra utaltan. Ez egy missziós munka. 

– Hogyhogy mégis belevetette magát?
– 2009-ben csináltam meg a Dérynét, 2013-ban pedig a Blahát. Ezek mind saját ötletből létrehozott anyagok, és mindkettő olyan élethelyzetben született, amikor lekötetlenek voltak a vegyértékeim, amikor színház vagy a televíziós sorozat nélkül maradtam, és nem tudtam mit kezdeni magammal.

Egy alkotó embernek, amikor le van nyírbálva a szárnya, amikor nem tudja tanult és választott hivatását művelni, az a halál.

Én nem tudtam várni a sült galambot: nem kaptam munkát, hát csináltam magamnak, hogy ne rossz energiákra menjen el ez az idő, hanem értékesen, értelmesen építsem be az életembe. 

– Mindkét primadonnát magáénak érezte az erdélyi közönség, sőt Déryné Székelyudvarhelyen is fellépett egy társulattal. Még milyen közös pontokat találunk bennük, önökben? 

– A Nemzeti Színház nagy közös nevező. És az erdélyi fellépések. Amikor a Dérynét megcsináltam, össze is írtam az emlékirata alapján, hogy hol voltak fellépései. Egyfolytában úton volt, de kiemelt helyszíne volt Kolozsvár, Nagyvárad. Blahát a kolozsváriak kiváltképp imádták, de hát őt mindenhol, Bécsben is ott akarták fogni. Borszékre járt fürdőzni, elhangzik az előadásban is az ott látott székely leány. Jómagam eddig négy erdélyi településre kaptam meghívást, Nagykárolyba, Székelyhídra, Szatmárnémetibe, és most itt, Székelyudvarhelyen léphettem fel.

– Milyen koncepció mentén építette fel az előadásokat? 

– Mindkettőnél emlékiratokat, naplókat, levelezéseket vettünk alapul, amikben tények vannak, tehát nem másítottunk, bár a Blahában van egy fricska, megengedtünk egy kis játékosságot, élve a művészi szabadsággal. Úgy éreztem, meg lehet tenni az életművével, mert ő volt az első és egyetlen, akiről még földi életében teret neveztek el úgy, hogy nem politikus volt és nem fizetett érte. Saját korában már óriási nimbusznak örvendett. Ez egy huszadik századi zenés szerkesztett anyag: olyan dalokat illesztettünk hozzá dramaturgiailag, amiket ő énekelt valaha. A népszínművekhez nótákat csatoltak ugyanis, így sokkal könnyedebb, szórakoztatóbb lett a műfaj, amellett hogy a parasztsorsú drámákból is érezhető valami. A Déryné egy 19. századi magyar nyelvű monodráma, sokkal racionálisabb, szikárabb, keményebb, de hát az akkori világ is az volt. Mindkét életmű óriási, és nem biztos, hogy mindenkinek van affinitása a kétkötetes emlékiratok elolvasásához. Ezért én megkönnyítettem a dolgukat, keresztmetszetet csináltam, és adok egy kis ízelítőt abból a korból, hogy milyen volt az asszonyi sors, aki például férfiakat meghazudtoló bátorsággal vágott neki az útnak, teremtette meg magának az egzisztenciát.

Nem harcos feminista vagyok, hanem ezek mind több száz évvel előttünk járó példák. Hogy lehet így is.

Az más kérdés, hogy a magánéletük úgy volt kuka, ahogy volt, talán a Blaha egy picikét jobban állt, ő csapongott a szerelmi skálán, három férje volt, de Dérynének rosszul sikerült az egész nőies vonal, mert nem volt gyereke, csak egy részeges, agresszív férj jutott neki. De ez volt nekik szánva, ők erre voltak kiválasztva, és ettől lett óriási az életművük. 

– Sejti, hogy önnek mi volt szánva?
– Hiszek a sorsszerűségben, de nem vagyok maximálisan fatalista. Vannak csapások, amik mentén alakul az ember élete, és mindig ott van a szabad akarat, hogy erre vagy arra megyek. Én nagyon erős elhívást éreztem, és a hivatásomban erősen ragaszkodom a megrögzöttségeimhez, de tudom, hogy nagyon sok minden nem rajtam múlik. Mindig próbálok jó időben jó helyen lenni, de nem a lehetőségre várok, hanem mindig magamat próbálom egy olyan szinten tartani, hogy ha adódik egy helyzet, ne kelljen rám várni. Ez egy örök készenléti állapot, ami belém égett. Érzem azt a felelősséget is, hogy jó példával járjak elöl, mert sajnos nem erre mutat a világ, pedig a jövő generációinak nagyon fontosak lennének az útmutatások, és nem mindegy, milyen kommunikációt, hozzáállást, stílust, viszonyokat látnak. Ezért vallom, hogy ha valaki ismert művész, annak úgy is kell léteznie, viselkednie. 

– Hogyan tud egymás után két ilyen karizmatikus nő bőrébe bújni?
– Ha egy előadást csinálok, már az is kiskanálszindróma. A kihívás inkább az volt, hogy hétszáz km-re vagyunk a megszokott otthoni környezettől, ahol minden kéznél van, de óriási lelkesedést tapasztaltam, és igazán profik az itteni szakemberek. A fogadtatás is nagyon jó volt. Annyira örülök, hogy nyit erre a fajta anyagra a közönség ebben a régióban! Nem győzőm hangsúlyozni a missziós munkánkat, mert ebből nem lehet megélni, de ez a szerelem, ami áldozatokkal jár, és ha erre még rá tudjuk kapcsolni a vájtfülűeket, akkor mi köszönjük szépen, meg vagyunk elégedve, és minden rendben van.