Betyárromantikától iparosmunkáig: filmkritika A Viszkisről

Hogy a magyar néplélekben továbbra is él a betyárromantika, azt egyrészt az bizonyítja, hogy a kilencvenes években egy nemzet követte nem kis kárörömmel a híreket, amelyek arról szóltak, hogy egy rejtélyes rabló egymás után több postahivatalt és bankot is kirabolt, a rendőrség pedig hosszú-hosszú ideig képtelen volt a nyomára bukkanni, másrészt az is, hogy

az igaz történet alapján készült film ma tömegeket vonz a mozikba.

A Hollywoodban szocializálódott, sőt befutott Antal Nimród jó érzékkel fedezte föl a történetet, ugyanakkor a belőle forgatott, A Viszkis című film csupán mérsékelten képes kiaknázni a sztoriban rejlő lehetőségeket.

Az szinte már közhelyes, hogy a több évszázados, egymást követő idegen megszállások, majd a kommunista diktatúra nyomán tekintünk gyanakvással a hatalom képviselőire, ezért is szórakoztak sokan jól, amikor a csíki származású hokis, Ambrus Attila hosszú időn keresztül bohócot csinált a rendőrökből. Ráadásul az volt a rablóprivatizáció és a vadkapitalizmus korszaka, amelyben valahogy szimpatikusnak tűnt a bankokat igazi nonsalansszal, egy-két pohár whisky elfogyasztása után kiraboló figura.

Akire sokan amolyan Robin Hoodként, vagy új Rózsa Sándorként tekintettek

– holott a Robin Hoodról szóló legendákkal szemben neki esze ágában sem volt a szegényekkel, rászorulókkal megosztani a lopott pénzt, azt ugyanis autóra, luxuséletre és a barátnőjére költötte. Nos, pont ez az ellentmondás az, amit A Viszkis valahogy nem tud kidomborítani.

Visszaemlékezésekből, flashbackekből álló történetet látunk, amelyet az Ambrust kihallgató nyomozó és a Viszkis közötti párbeszédek foglalnak keretbe. Felvillan egy rövid jelenetben a főszereplő gyerekkora, a javítóintézet, a Budapestre szökés, majd egy-két snitt erejéig a beilleszkedés nehézségei. De mivel csak bele-belekapkod az eseményekbe, mélyebb összefüggéseket nem is tud megmutatni. Az ugyanis motivációnak arra, hogyan válik valakiből az egyik legismertebb kortárs bűnöző, még akkor is sovány, ha valóban felháborító, hogy a nehéz gyerekkorú, a templomi perselyt gyerekcsínyként megdézsmáló, magának a moziban a kólát megengedni sem tudó erdélyi srácot Budapesten lerománozza a barátnője jól szituált, fennhéjázó édesapja.

Az egész film olyan, mintha a rendező belenyúlt volna egy, a legelcsépeltebb hollywoodi kliséket tartalmazó dobozba, és egymás után vette volna ki, majd illesztette volna egymás után a benne talált, legmodorosabb elemeket a félhomályos, lepukkant irodában zajló kihallgatástól a látványos bankrablásig és az autós üldözésig. Az pedig egyenesen kétségbeejtő, mennyire

életidegenek, papírízűek a párbeszédek, ami miatt a színészi játék sem tud igazán kiemelkedővé válni.

A film jobb részei azok, amelyekben néha westernes (vagy talán találóbb az „easternes” jelző) a hangulat, ám még ez sem tudja eloszlatni azt az érzést, hogy az alkotás nem is kis mértékben inkább a Discovery Channel számára készített dokumentumműsorokat idézi.

Ambrus Attila történetében nem csak az érdekes, hogy hogyan vált bűnözővé, hanem legalább ennyire az is, hogy a büntetését letöltve hogyan tudott visszailleszkedni a társadalomba. Ez azonban még mellékszálként sincs jelen a filmben, csupán egy, a jövőt megelőlegező poén erejéig, illetve a végén, amikor az általa készített cserépedényeket árulja egy vásárban. A Viszkis így nem igazán emlékezetes alkotás,

inkább amolyan jó iparosmunka, amellyel Antal Nimród bebizonyította, hogy ért a filmkészítéshez,

a kisujjában van a szakma. De ennél sokkal többet nem nyújt.