„Nyár van, és semmi baj..!” Magyar retróslágerek a forró évszakról

Magyarország sok más kelet-európai országhoz hasonlóan a kilencvenes években futószalagon termelte a mélységeket nélkülöző popdalokat, sok-sok vicces opusz került ki a dallam- és szöveggyárakból. Ma már meglepődnénk, hogy akkoriban milyen zeneszerzők és énekesek, illetve szövegírók vették ki a részüket ebből a fajta gyáriparból, de hát ugye, valamiből nekik is meg kellett élni, ahogy mondaná a székely. Megsúgom, sokukat ma híres pop-rockelőadóként ismerjük.

No, de a magyar nyári sláger szinte nem is létezik a Balaton, nyár, napolaj, hajó, szerelem, napfény szavak nélkül, sőt még van néhány, amelyek felhasználásával könnyen érthető és énekelhető dalszövegeket „költöttek” egyesek. Amíg nagy magyar dalszövegíróink és zenészeink ezeket a dalokat merényletnek tartják a jó ízlés és egyáltalán minden ellen, a dalok annyira ismertek és sikeresek lettek, hogy előadóikat még ma sem lehet kikoptatni egy-egy véges zenei műveltséggel rendelkező DJ alkotta egyszemélyes rádió vagy a magyar nyelvterület összes falunapjainak fellépői közül.  

Ahhoz, hogy megértsük ezeknek a keletkezését, ássunk vissza jó mélyre. No nem a hatvanas évek végére és a San Franciscó-i hippinyarakig vagy a Beach Boys-ig, hiszen az némiképp idegen a magyar néplélektől. A romló nyugat ópiuma helyett ott voltak nekünk azok a jó akolmeleg nyolcvanas évek a Neoton Famíliával, amely – nem kizárt, hogy egy csillogó szemű „erdőspéteri” sugallatra – még 1985-ben elkészítette azt a dalt, ami nélkül ma már nincsen lakodalom júniustól szeptemberig a Kárpát-medencében.

Geszti Péter és a Rapülők a kilencvenes évek elején szépen ráfeküdt szinte mindenre, ami a popzenét illeti, eszméletlen jól lemásolták az akkori amerikai szcénából ezt a stílust. De hát mindennek van magyar megfelelője, igaz? Nálunk nincs Miami Beach a koktélokkal és a pálmafákkal, de van helyette Balaton a lángossal és a fröccsel. Micsoda sorok! „A Balaton ez itt, vagy nem? Az! Kicsi, de büdi, és elég ciki, hogy olyan amilyen, hát van ilyen. Van!”

Ezen a téren az igazi hajó 1997-ben futott be a magyar popkultúra sima vizű, de addigra eléggé összehányt kikötőjébe, és vetett horgonyt nem túl hosszú időre. Szerencsére, tegyük hozzá halkan. A kilencvenes évek második felének zenei színterét szinte teljesen leuralta ez az elektronikus zenének nevezett valami – itt már nem püföltek dobokat, nem brummogtattak basszusgitárokat, extrémebb esetben nem is (ők) énekeltek. Kiállt egy-két szépfiú és bögyös gida, táncikált, tátogott, dübörgött a zene a sör mellé, oszt jónapot. Néha meg megpróbáltak líraibbak lenni.    

A címben feltett kérdésre azóta sem kaptunk választ, a formáció pedig egy másik dalával, Az éjjel soha nem érhet véget cíművel ért el óriási sikereket. No de annak idején, jó húsz-huszonöt éve ők is abba a partizene-vonalba tartoztak, akik egy becsületes péntek délutánon, hattól úgy éjfélig lazán lenyomtak három strandbüfé- és két falunapi fellépést. Egész jól meg lehetett élni belőle állítólag, sőt még a nyarak is egész jók voltak, nem nyavalygott senki sem, hogy milyen meleg van.  Ez volt a divat, na.

Mert egyesek tényleg nyakig voltak vele, annyit nyaraltak 1997-ben és azt követően – kivéve, amikor dolgoztak, ugye. Az Imerdzsensziháuz formáció két csaj + két pasi felállásban nyomta, a többi egynyári csapattól eltérően talán bennük tényleg volt valami kakaó a napolaj-haverok-buli-fanta-Balcsi szöveg- és zenei világon túlról is, de aztán ahogy jöttek, úgy el is tűntek a süllyesztőben. Nem voltak egyedül.

A magyar popszakma egyik csúcsa, stúdióvokálban olyan híres énekesnőkkel, hogy leírni sem merem. Ha a 3+2 a lakodalmas rock fogalmát teremtette meg a nyolcvanas évek közepén, a „Zufó” megteremtette a tökéletes nyári slágert úgy bő tíz évvel később. Kezdetnek nyilván a Neoton-klasszikust is feldolgozta az egy pasi, két gida felállásban harcoló hármas. A Napolaj a kilencvenes évek végének kihagyhatatlan zenei aláfestése volt az összes merdzsós, fukszos, félméteres vasláncot és fehér majó alól polinéz tetkót villantó, szőke, nagymellű biodíszletet magával hordó emberizink életének. Akkoriban még nem „kokölárnak” hívtuk az ilyeneket, még ha ez most egy nagy-nagy sztereotípia is.  

A dalnak „irodalmi feldolgozása” is létezik, Csuja Imre színművész ezelőtt öt évvel mondta felvételre a magyar kultúra e gyöngyszemét.

Biztos, hogy nem egyből vették fel a szavalatot, ezt egész egyszerűen nem lehetett nem elröhögni.

Hú, az az udvarhelyi buli 1997-ben, a Fényes nyári kertben! Úgy álltak egymás mellett a diáknapokon a kultúrára kiéhezett srácok és csajok, hogy egy gyufásskatulya hozzájuk képest hűs szellőjű hargitai fenyveserdő lett légyen volna. A heringiáda alapja ez a két pasi + egy csaj felállású trió (igen, ez három embert jelent) volt, akiktől nem átallották megkérdezni nyilvánosan, hogy hány szál bikinit hoztak el az (erdélyi) útra. Jó, ne kerülgessük a forró kását, mondjuk ki: többek között ez az a dal, amelyekre a hétvégi horgászpartin vagy nyakkendős születésnapon a több üveg házipálinkát megivó kockásinges értelmiségiek rekedten karaokézva és magukból kivetkőzve, hajdani barlanglakók törzsi táncát lejtve csatlakoznak a faasztaloknál üldögélő és koktélozó, kirúzsozott csajaikhoz, feleségeikhez. Überelhetetlen fíling.

Egyébként gyönyörűszép feldolgozást készített a dalból az Irigy Hónaljmirigy is.

Az „Inkább szóljon magnóról, én kímélem a torkom, / sokkal jobban megy nekem a fürdőkádban otthon!” sor azért jelzi azt, hogy mélyebb értelemben miről is van szó. Mire gondolt a költő, akarom mondani.     

Ha már szó esett a saját magukból karikatúrát csináló, mezítlábas-szandálos részeg értelmiségiekről, akkor ne érje szó a ház elejét, ne maradjon ki hát a „jómunkásemberosztály” se ebből a szórásból. Ha már kilencvenes évek végén járunk, popzenetörténetileg megkerülhetetlen előadóhoz értünk. „Miszterrikk” ugyanis a bezáró gyár költői képével képes volt transzba ejteni a jéghideg Kőbányai Világos mellé letelepedő Józsit, aki pénteken délután Zsiguliba pattintotta a családot, és a hajdani Skálában vett színes napernyőt, majd meg sem állt Balatonaligáig vagy Füredig. A hajdani pártüdülők kilencvenes évekre átdizájnolódott világában, a Balcsi-parton a háttérben szólt ez a dal, de még a büfében mindig vastagon kenték a tejfölt a lángosra, a hekkfilé mindent vitt egy jó irsai viceházmesterrel, az élettel való elégedettséget jelző öblös fing pedig hangosan csattant át a rózsaszínű bermudagatyán a füredi naplementében.

Ha Geszti Péter és munkássága ott volt e dallista elején, hadd legyen ott a végén is – valahogy ez az ember mindig nagyon tudta, hogy éppen itt és most mihez kell nyúlni. Így volt és van ez a Gringó Sztárral is, legyen az Pálinka Sunrise vagy a Csak a Csajod Legyen Magyar. A télen is nyáron is nyarat vizionáló Geszti feszt nem nyúl mellé, de hát nem is lehet, amíg nyár van, a nap süt, a fröccs gyöngyözik, a csajok napoznak és csillognak-villognak, a férfiak meg csak állnak és néznek.