Csókolom, ez is én vagyok... Egy karanténnapló története

Csókolom, ez is én vagyok ... – március végétől, majdnem másfél hónapon keresztül így köszönt be közösségi oldalán Ábrahám-Kassay Tünde, hogy megossza követőivel az éppen benne forrongó érzéseket, félelmeket, gondolatait, mondván, a véleményalkotásnak nincs kijárási tilalom. Aztán május végén elbúcsúzott olvasóitól és a karanténtól is, amely úgy toppant be sokak otthonába, „mint egy nem várt vendég, mint egy soha be nem mutatott távoli rokon, akiről alig vagy szinte semmit nem tudtunk, de fogadtuk. Megismerkedtünk vele, jobban, jóban nem lettünk, de magunkkal igen, és ezt köszönjük neked, nem várt ismeretlen”. Ezekből a gondolatokból, e feszültségekkel teli, de egyben szokatlan és váratlan időszakról pedig később könyv született.

„Nagyon megviselt engem a hirtelen jött bezártság, a karantén szónak a tartalma, annak rám gyakorolt hatása, a helyzettel szembeni tehetetlenségem. Egyre szorongóbb és szorongatóbb, félelemmel telített érzéseim lettek.

Azon is elgondolkodtam, hogy honnan ez a sok félelem, szorongás bennem, mitől aktiválódott, mert személy szerint én tulajdonképpen sem háborút, sem erőszakot nem éltem át, és vajon kinek a szorongása erősödött fel? Otthonról dolgoztam, és nagyon nagyon féltem, bár a lelkem mélyén boldog voltam, hiszen nem sokkal előtte költöztünk új, csíkcsomortáni otthonunkba. Utólag most már elmondhatom, hogy ajándék volt számomra és családom számára ez az időszak, mert több héten keresztül átélhettem, megélhettem új otthonom napszakait, illatát, fényét, ismeretlen hangjait, csak egymásra figyelhettünk, ismerkedtünk önmagunkkal, együtt voltunk. Noha ritkán jártam el otthonról, egyszer a falu között láttam egy gépfegyveres katonát és egy rendőrt, ez nagyon hely- és életidegen volt számomra, és még inkább fokozta a bennem lévő félelmet. Sokat beszélgettünk otthon a megélt érzéseinkről, aztán március vége fele a férjem tette fel a kérdést, hogy miért nem írok ezekről” – meséli Tünde.

És így látott hozzá a naplóíráshoz, aztán a napi több oldalas írásainak egy kis részét közösségi oldalán is közzétette.

Mindeközben – jegyzi meg – rájött, hogy ennek a negatív érzésekkel telített periódusnak bizony van pozitív hozadéka is. Lelkigondozóként, a KALOT Egyesület munkatársaként folyamatosan foglalkoztatta, hogy hogyan tudna segíteni ebben a globálisan hasonló helyzetben az embereken, s bár akkor hoztak létre az egyesületnél egy telefonos lelkisegély-szolgálatot, féltek az emberek élni ezzel a lehetőséggel.

„A mai világban az a generáció, aki esetleg hívhatott volna, nincs hozzászokva ahhoz, hogy egy idegennek, ismeretlennek, akit ráadásul nem is lát, csak hall, beszéljen szorongásáról, félelméről.

Általában kilenckor jelent meg a friss írás, addig igyekeztek a kávét lefőzni, leülni, és az a három perc az olvasásról szólt, ezt a visszajelzésekből tudom. A lelkigondozást én másfél hónapig ebben a formában tudtam gyakorolni, ily módon tudtunk lélekben kapcsolódni egymáshoz, azonosulni egymás és saját problémáinkkal. Nem érezték egyedül az emberek magukat, mert olyan dolgokat írtam le, ami bárkinek az életére érvényes volt, ami hasonlóan zajlott sokakban, csak más helyszínen, más közegben. Minden nap megszületett egy olyan bejegyzés, amely olyan dolgokról szólt, ami az ő életükben is jelen volt. Ismeretlenül is tudtunk kapcsolódni egymáshoz” – magyarázza.

Tünde tehát másfél hónapig, április elejétől május közepéig napi rendszerességgel papírra vetette gondoltait, aztán a karantén lejártával egy baráti beszélgetésen vetődött fel annak gondolata, hogy ez akár könyv formájában is megjelenhetne. És végül magánkiadásban meg is jelent. A karanténnapló minden napjának megvan az érzelmi hangulata, ezt a címek is tükrözik, ilyen többek között a Félelem, Remény, Szorongás, Szerelem. De nem csak Tünde személyes vívódásait ismerhetjük meg, ha végigolvassuk a naplót, hanem családja életébe is bekukkanthatunk. Mindezt humorral fűszerezve teszi az olvasó elé, erőt adva, hogy „ne pusztuljunk belé”, de nem is bagatellizálva a helyzet súlyosságát. A kötetet Szenner Hanna illusztrációi teszik hangulatosabbá, a műszaki szerkesztést pedig Benedek Enikő végezte, mindkettőjük munkájáért nagyon hálás a szerző.

„Ennek az időszaknak van az én életemben egy kézzelfogható nyoma. Még mindig jól esik, ha valaki rám ír, hogy olvasta a bejegyzéseket, hálás értük, hiszen sokat segítettek neki, és akár szeretne könyvet is vásárolni. Ez jót tesz az én hiúságomnak, önbizalmamnak, de ennyivel le is tudom zárni. A folytatáson is gondolkodok. Írnék továbbra is. De egy ideig még elmélkedek a gyorsan, tartalmasan eltelt év hozadékán, örömén, és ha volt, keserűségén, nehézségén. Év vége felé hálával és örömmel búcsúzok a 2020-as évtől, van, amit megköszönnöm, és meg is teszem” – mondja.