DJ Palotai: az egó soha nem írhatja felül a zenét

A NyárON Szereda fesztivál meghívottjaként érkezett Palotai Zsolt Csíkszeredába, hogy előbb a színház előtti színpadon, majd az ANT bárban lépjen fel. DJ Palotait még azok is ismerik, akik nem kimondottan az elektronikus zene szerelmesei, a lemezlovasok atyjaként szokták emlegetni, sokaknak van valamilyen élménye vele és a zenéjével kapcsolatban. És hát az Abrak a dubra című mixlemezét hogyan is tudnánk feledni?

A kétezres évek elejétől rendszeresen lépett fel erdélyi helyszíneken is, de talán azt már kevesebben tudják, hogy a ’89-es rendszerváltás előtt is gyakran megfordult Romániában, volt, hogy havonta jött át a barátaihoz Kolozsvárra, Székelyudvarhelyre, Marosvásárhelyre. Az ilyen utak során jutott el Mérába és Gyimesbe is.

Aztán 1991 körül a holland barátunk egyszer csak megjelent Budapesten a Tilos az Á-ban – amelyet sok erdélyi barátunk segített fölépíteni, a pincét például ők csinálták –, és mondta, hogy megy Bukarestbe, mert most minden megváltozott, és visszakéri a cuccait, amiket elvettek. Mondtam, hogy semmi értelme nincsen, de azért elment. Persze, kiröhögték. De ez a holland mentalitás, hogy ő végigviszi az ügyet, kiáll magáért, visszaszerzi azt, ami az övé, mély nyomot hagyott bennem. Persze, semmi eredménye nem volt, de jött, és legalább megpróbálta. Gyimesben viszont olyan bulikban voltunk, hogy durvábbak voltak, mint aztán a legdurvább bulik Budapesten. Ropogtatták a döngölt földet, őrület volt. Nekem nagyon tetszett maga a zene, tán a legarchaikusabb zene maradt ott fenn, hegedű, gardony és kész. Sokat jártunk Mérába is Neti Sanyi bácsihoz, ő sincs már. Gyimesben harminc éve nem voltam, sőt, egészen 2000-ig Romániában sem máshol, csak amikor először hívtak zenélni Temesvárra” – elevenítette fel.

Rámutatott, ’89 előtt Magyarországon a legprogresszívebb dolog a népzene és a dzsessz volt. Ezzel a két műfajjal tűnhettek ki a magyar zenészek, és úgy véli,

nem véletlenül volt a népzene a legkreatívabb zene, mert ő maga is azokkal ért egyet, akik úgy gondolják, hogy a jogdíjak és az, hogy ki írta a zenét, gátolja a kreativitást.

„Bulgáriában a mai napig akkor a legbüszkébb valaki, ha írt egy zenét, és ha nincs odaírva a neve, hanem az van odaírva, hogy közkincs. Mert a népzenénél nem lehet tudni, ki a szerző, viszont minden faluban már a másik házban is más szövege volt, a dallam is változott kicsit, mindenki »remixelte« a zenét és ezért rettentő kreatív volt. Ez veszett ki ezzel a vitatkozgatással, hogy ki a zeneszerző, milyen jogok illetik meg. Ez népzenében nem volt kérdés. Ma ez teljesen megváltozott.”

Elmesélte, hogy nemrég látott egy dokumentumfilmet a popzenéről, és volt egy rész benne, ami a zeneszerzésről szólt: New Yorkban a hatvanas években volt egy nagy épület, ahová összeszedték az összes kreatív embert, akik zenét szereztek, az egyik a dallamot, a másik a szöveget, a harmadik valami mást csinált. Ennek a közösségnek a része volt Neil Sedaka is, akinek az első száma, amit írt, hatalmas sláger lett. De az utána következő zenéinek nem volt visszhangja.

„Azt találta ki, hogy minden héten megnézte a slágerlistán az első tíz zenét, és analizálta, hogy milyen a dallam, milyen a szöveg és írt belőle egy jobbat. Ezután mindegyik zene, amit írt, hihetetlen nagy sláger lett, és ő lett a legnépszerűbb zeneszerző abban az időben.

Manapság már nem is játszanak egy órát ezek a zenészek, hanem körülbelül negyven percet, és minden egy szinten mozog, nincsenek hullámok – tette hozzá. Mert az új zenék bizonyos műfajokban már annyira rövidek, hogy van olyan lemez, amelyen a leghosszabb szám egy perc öt másodperces, a többi pedig körülbelül húsz másodperces.

Ez valószínű azért van, mert az emberi figyelem borzasztóan lecsökkent, ami nagyon riasztó. Míg a kétezres évek elején 13-15 másodperc volt, most 6-7 másodpercig képesek figyelni. A TikTok-ra már most 6mp-es videók készülnek. Mi a jövő, egy hang? Itt vagyunk Csíkban, Csíkszentmihályi professzor, aki Amerikába került, és ő írta le először a flow fogalmát, azt mondta, hogy ez azért is riasztó, mert például a tanulás ezen múlik, hogy egy bizonyos dologra valaki hosszabb ideig tud-e koncentrálni. És a flow sem tud létrejönni enélkül. A mai világ arról szól, hogy egyszerre négy-öt dolgot csinálnak az emberek. Csíkszentmihályi professzor azzal hozta összefüggésbe, hogy a boldogság sincs figyelem nélkül. Mert ha nem tudsz koncentrálni egy dologra hosszabb ideig, akkor nincs flow, nincs boldogság, sem tanulás. Ez a legriasztóbb a mai világban, hogy a figyelem minimális, mert mindig elviszi valami, vagy a mobiltelefonod, vagy még mást is csinálsz mellette.”

Noha volt idő, amikor két táskányi lemezzel érkezett meg egy-egy buli helyszínére, mára ez is megváltozott. A tárcájából egy pendrive-ot vesz elő: itt van minden, ennyi – mondja. Egyik barátját idézi, hogy

amíg bakelitek voltak, főleg ha az egy vagy két táskányi, annak súlya volt. És annak a zenének képletesen is súlya volt.

És addig, amíg meg kellett venni a lemezeket, biztos, hogy csak olyant vett meg valaki, amihez kötődött. „Ma pedig mi a sorsa a zenének? Letöltöd, és kidobod. Súlytalan lett. És a minőség egyértelműen romlik ezáltal, hogy olyan zenéket is birtokolsz, ami csak azért van, mert ingyen volt, letöltöd, és ha nem tetszik, kidobod. Akkor még súlya volt a bakelitnek és a zenének. Ha csak a harmincvalahány évet nézem, kezdődött kazettákkal, volt az orsós magnó, a bakelit, aztán jött a CD, most pedig a pendrive. Egyébként ezeket az új zenéket bizonyos új műfajokban, már nem is lehet mással játszani, csak vagy laptopról vagy pendrive-ról, ott kell legyen egy tárhelyen minden, mert olyan rövidek a zenék, hogy nincs időd kicserélni. Úgyhogy most már itt tartunk, hamarosan a bőrünk alá lesz valami beépítve. Nehéz idők vannak. De hát valahogy kezelni kell ezt.”

A legendás DJ arra is kitért, hogy régebb azért ment el a közönség egy buliba, hogy mutasson nekik valami újat, ma pedig azt szeretnék, hogy mindig ugyanazt a zenét tegye. Ez azóta van, amióta a közönség mondja meg, hogy mit rakjon. Mennek a DJ-pulthoz, és a mobilon mutatják, hogy mit szeretnének hallani.

A baj akkor van, amikor ők sem tudják, hogy mit akarnak. Ezek nehéz pillanatok. De volt olyan, hogy pont raktam fel a következő zenét, jön az ember, mutatja telefonon, hogy melyik zenét kéri, és amint én megláttam, megszólalt az a zene, mert pont azt raktam. Az az ember teljesen kész lett” – mondta mosolyogva.

DJ Palotai hangsúlyozta, a színpadon egy dolog számít: hogy ki vagy. Teljesen mindegy, hogy milyen zenét játszik valaki, a lényeg a személyiségen van,

és hogy a személyiségén keresztül mit tud mondani az embereknek, hogy a zenén keresztül van-e mondanivalója. Ha nincs mondanivalója, játszhatja a világ legjobb zenéit, üres lesz az egész. „Miért csinál valaki ilyent ma? Mert híres szeretne lenni. És tulajdonképpen semmi más nem számít. Híresek akarnak lenni, és gondolják, hogy itt lehet. Ha újra nem a tevékenység lesz a legfontosabb, hanem a marketingtől kezdve minden más, akkor ez nem fog megváltozni. Akkor ez van, ami most. Az egó soha nem írhatja felül magát a zenét. Soha. A zene mindig fontosabb, mint én. De ma mi a legfontosabb? Az ego, amely felülírja magát a tevékenységet. De ugyanúgy érvényes az is, hogy a verseny nagyon fontos, de az együttműködés sokkal fontosabb. Soha nem írhatja felül a verseny az együttműködést. Ma a verseny a legfontosabb, és együttműködés szinte nincs is.”

Ugyanígy lényeges lenne a közönség és az előadó közötti együttműködés, az lenne a lényeges, hogy az energia oda-vissza áramoljon. De nagyon sok esetben a közönség egyszerűen leszívja az előadó energiáját – magyarázta. „Ha nekünk van munkarész abban, amit csinálunk, akkor a munka azt jelenti, hogy úgy kell csináljuk, hogy az emberek jól érezzék magukat. Azt láttam az elmúlt harminc év alatt, hogy borzasztó feszültek az emberek, és nekem azért kell dolgoznom, hogy jól érezzék magukat. Aztán ha jól érzik magukat, akkor asztalon táncolnak meg minden, de előbb meg kell csinálni a hangulatot, és aztán azt csinálsz, amit akarsz. Fordítva nem működik, hogy azt csinálok, amit akarok, és aztán az emberek jól érzik magukat.

Mert ugye ők akként szerettek meg, amikor megszerettek. Lépnél tovább, mert telik az idő, változnak a zenék, és meglepődnek az emberek, hogy már nem azt csinálom, mint tíz éve vagy húsz éve. Ha meg olyan maradok, akkor meg azt mondják, hogy ááá, ez ott maradt, nincs fejlődés. Nagyon sokszor éltem meg az évek során, hogy csinálok valamit, megtalálnak azok az emberek, akik azt szeretik, amit csinálok, aztán jön a hype, megjelenik a tömeg, majd ezek az emberek lelépnek. És ott maradsz a tömeggel, akiknek már egész mást kell csinálni, mint azoknak, akik szerették. De ha ők eltűnnek, és ott maradsz a tömeggel, az mindig megöl. Nagyon sokszor kell nulláról kezdeni. És a legjobb az, hogyha én nullázom le saját magamat. Mert nem tudod ötezer embernek azt csinálni, mint hatszáznak. Mindig az adott helyen, az adott közönségnek abban a pillanatban a kérdés az, hogy mit lehet velük, a helyzettel kezdeni.”

Mint mondta,

mindig nagy kihívás, hogy az adott közönség vevő-e arra, amit csinál, és hogy elfogadják-e azt. Ez általában akkor nehéz, amikor olyan zenét hallanak, amelyet nem ismernek.

Felidézte, az utolsó Rewind bulin, amely éveken át a budapesti éjszakai élet meghatározó bulisorozata volt, a Corvintetőn odament hozzá egy fiú, és megköszönte az elmúlt éveket. „Mondta, hogy ő miskolci, és amikor felkerült Pestre, a haverjei elhozták a Rewindre, akkoriban én nagyon durva dubstep-eket játszottam, amit ő gyűlölt. Két hónapig. Aztán rájött, hogy ez nagyon jó. Én pedig megköszöntem neki, hogy adott két hónapot. Ma, ha rosszkor rossz zenét rakok föl, kiürül a tánctér, és mindenki elmegy. Ez a fiú adott nekem két hónapot egy olyan zenével, amit ő nem is szeretett. Na, ma már ilyen nincs, hogy ad valaki két hónapot. Nincs idő rá, nincs türelem, gyors minden, nagyon gyors. És nagyon gyorsan haladunk a szakadék felé.”