HIRDETÉS
Lou Ye An Unfinished Film című alkotása nem pusztán egy elbeszélés vagy eseménysorozat dokumentálása. Sokkal inkább érzéki lenyomata annak a kollektív tapasztalatnak, amelyet a COVID-19 jelentett – különösen a kínai társadalomban, ahol a pandémia történetét nem az emberek, hanem az állami narratíva írta. Lou Ye filmje ebbe a hiányba próbál beszivárogni. Halk, töredezett hangon, kerülve a nyílt politikai állásfoglalást, mégis világosan: az emberek felől, a fájdalom felől, a csend felől.
A film egyértelműen merészen használja azt, amit máskor giccsnek hívnánk: virális TikTok-slágerek, közösségi dalok, túlhasznált motívumok köszönnek vissza.
2020-ban minden szobában ugyanazok a zenék szóltak. Ugyanaz a refrén, ugyanaz a háttérzene kísérte a főzést, a bezártságot, a kényszerű optimizmust.
Akkoriban nevettünk rajta, később belefáradtunk. De Lou Ye kontextusba helyezi ezeket – és ezáltal újra működnek. Fájdalmasan, hitelesen, meglepően mélyen. Nosztalgikusan. A dalok úgy jelennek meg, mint egy kollektív fohász. A dal, amelyet milliók dúdoltak maguknak, miközben éheztek, sírtak, vagy épp nevettek a képernyő előtt. Ez a banális hang most emlékművé válik. Mert nem a dal változott meg – hanem mi.
Lou Ye nem először készít önreflexív, a filmkészítésről szóló alkotást. Itt azonban a „film a filmről” nem intellektuális játék. Nem formai kísérlet. Hanem egy mélyebb metafora része. A kényszer szimbóluma. A félbeszakadt forgatás – amely egy tíz évvel korábban leállított projekt újraindításaként indul – valójában a kínai társadalom félbeszakadt történeteinek metaforája. A COVID csak az egyik ilyen történet.
De az egyik legfájóbb, mert közös, mert friss, mert még mindig nincs befejezve.
A kamera néha pásztáz, máskor mozdulatlan. A szereplők, színészek, stábtagok, civilek néha szerepelnek, máskor önmagukat játsszák. A határ fikció és valóság között folyamatosan elmosódik. Nem tudjuk, mikor vagyunk a filmben, és mikor a valóságban. De talán nem is fontos. Mert a lényeg az élmény. A kimondatlanság. Az elhallgatott fájdalom.
A moziban ülve nem csak a vásznon látjuk a történetet. Halljuk is – a nézők szipogásából, a mellkasból kiszakadó sóhajokból, abból a különös, töredezett, csendes együttlétből, amely csak a kollektív trauma feldolgozásának pillanataiban jön létre.
Lou Ye filmje nemcsak megráz – hanem összeköt. A „vörös szemek nyelve”, a csendes sírás nyelvtana különös módon univerzális. És felszabadító.
Ez a film nem mesél, nem magyaráz. Helyette sebeket mutat. De nem nyersen, nem hatásvadász módon. Hanem empátiával. Emberien. És talán ez az, amit a járvány éveiből mindannyian a leginkább hiányoltunk.
Az An Unfinished Film épp azért különleges, mert vállalja a töredékességet. De ezzel együtt hiányérzeteket is hagy maga után. A 2022-es kínai zárlat – amely sokak szerint még súlyosabb volt, mint a 2020-as – csak érintőlegesen jelenik meg. Pedig itt már éhezésről, kilátástalanságról, elfojtott dühökről van szó. És hiányzik a Fehér Papír Mozgalom is – az a halk, de erőteljes civil ellenállás, amely némán, A4-es lapokkal tiltakozott a hatalom cenzúrája ellen. Egy ilyen epilógus erőteljes szimbolikus gesztus lehetett volna. De talán épp a kihagyás maga a gesztus. Lou Ye filmje így is politikai: mert emberi. És a valódi emberábrázolás ma Kínában mindig politikai tett.
A film egyik legerősebb jelenete a szilveszteri videóhívás. A stábtagok a hotelben rekedve ünnepelnek. Semmi nem működik. Nincs közös koccintás, nincs ünnepi hangulat. Csak kényszeredett nevetés, üres pezsgőspoharak, és egyetlen kamera, amelyen keresztül próbálják elhitetni egymással, hogy minden rendben. Groteszk és szívszorító. De ismerős. Ez Lou Ye egyik legnagyobb erénye: az abszurd és a melankolikus, a humor és a tragédia finom egyensúlya. A film nem patetikus. Nem didaktikus. Annál mélyebb.
Az An Unfinished Film nem klasszikus értelemben vett remekmű. De annál fontosabb. Dokumentuma annak, amit nem lehetett elmondani.
Krónikája egy időszaknak, amelyet a hivatalos emlékezet talán szeretne elfelejteni – de amely a testekbe, idegrendszerekbe, emlékekbe beégett.
Ez a film nem ad válaszokat. De kérdéseket igen. És teret a gyásznak, a visszaemlékezésnek, az együttérzésnek. Lou Ye egy olyan mesét mesél, amit félbeszakított az élet. De lehet, hogy épp így, félbehagyva tudott a legőszintébben szólni hozzánk.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
