Élete meghatározója a népzene

D. Balázs Ildikó 2019. április 26., 18:41

Kisgyerek volt, amikor egyszer a rádióban felcsendült egy dallam, ami semmi addig hallhatóhoz nem volt fogható. Az akkor már a hegedűvel ismerkedő kicsi legényt annyira megfogta az ördöngösfüzesi népzene, hogy onnantól kezdve tudta, merre vezet az útja. Molnár Szabolcs ma már a Kárpát-medence egyik kiemelkedő prímása. Azt mondja, egész életét meghatározza a népzene, sok mindent köszönhet a népi muzsikának, például családját is.

A családját is a népzenének köszönheti, vallja Molnár Szabolcs prímás Fotó: Veres Nándor

Több mint huszonöt éve zenél, szakmai tevékenysége több szálon fut, hiszen mindamellett, hogy megalapítása óta hegedűse, énekese a jó nevű Heveder zenekarnak, számtalan projekt kötődik nevéhez. Évekig szervezett táncházat, aztán táncháztalálkozót, népzenész-találkozót, karitatív zenéléseket az idős népzenészek megsegítésére, de a tánc, a népi muzsika révén a szórvány és a tömbmagyarság között is sikerült szorosabb kapcsolatot kiépíteni.

„Zenei szempontból szerencsés volt a családi környezetem, mert egyrészt édesanyám egy nagyon jó hangú tanítónő, aki folyamatosan énekelt, nagyapám pedig református kántorként közel állt a zenéhez. Ketten vagyunk testvérek, Levente nemzetközi szinten is elismert Liszt Ferenc-díjas operaénekes, akire mindannyian nagyon büszkék vagyunk.

Mi Gyergyóremetén nőttünk fel, és az a szerencse ért, hogy odakerült egy olyan tanárnő, aki tudott hegedülni. Sok gyermeknek a faluban megvették a hegedűt, hogy fogja őket tanítani, de ez csak két hétig működött, mert a tanárnőt elhelyezték. Mivel a hegedű már megvolt, a szomszéd faluban, Ditróban Fülöp Béla tanár úrhoz járogattam egy éven keresztül, tőle kezdtem tanulni az alapokat. Aztán beköltöztünk Csíkszeredába, és a Tanulók Háza keretében már szorosabb kapcsolatba kerültem a népzenével” – eleveníti fel a Csíkszeredában élő zenész.

Az első népzenei élmények meghatározók voltak számára – derül ki szavaiból. Nevetve meséli: élénken él benne egy kép, amint nagyapja felhozza a pincéből a kancsó bort és énekelni kezd, ő pedig „addig kellett húzza, amíg a dallam kijött”. Aztán egy nap valami olyat hallott, amit még soha. „A Marosvásárhelyi Rádiót hallgatták a nagyszüleim, és egyszer csak olyan zenét hallottam, ami villámcsapásként ért. Mezőségi, füzesi zene volt, az akkori Háromszék Táncegyüttes műsorából egy részlet. Valami akkor megmozdult bennem, ez egy sokkal ősibb népzene volt az eddig hallottakhoz képest. Innentől aztán azt a hangzást kerestem. Szerencsém volt, mert beköltöztünk Csíkszeredába, itt már működött táncház, és innentől az utam már vitt a népzene felé” – meséli.

 

A népzenész a szabadidejében is népi muzsikát hallgat Fotó: Veres Nándor

Középiskolás volt, amikor Palló néven zenekart alapított több társával, akikkel aztán Nagyváradon kezdték el felsőfokú zenei tanulmányaikat. A nagyváradi évek szintén meghatározóknak bizonyulnak, itt a székelyföldi fiatalok úgymond „újraélesztették” a táncházmozgalmat, tánccsoportot hoztak létre, gyerektáncházat indítottak. A nagyváradi évekhez kötődik még egy meghatározó élménye. „Kezdő népzenészként ott láttam a Háromszék Táncegyüttest és zenekarát, és akkor úgy éreztem, ez a csúcs, és elgondolkodtam, vajon én mikor fogok így zenélni. Nagyon távolinak tűnt, mégis három év múlva ugyanarra a műsorra kértek fel a táncegyütteshez. Mi sem bizonyítja jobban, mint ez a történet, hogy a vágyak alakítják az ember életét. Ha valami után nagyon vágyakozol, és kitartóan teszel is érte, akkor bekövetkezik” – mondja Molnár Szabolcs. Így került tehát Nagyváradról Sepsiszentgyörgyre, és lett a Háromszék Táncegyüttesnél évekig zenekarvezető. Idővel aztán a Palló zenekar is felbomlott, és helyette megalakult a Heveder zenekar, amelyben mai napig hallhatjuk.

 

Gyimes, a második otthon

„Feleségem családja hozta létre a gyimesi skanzent, én pedig felvállaltam a működtetését, és ennek köszönhetem, hogy Gyimes szerelmese lettem.

Az a népzenei kincs, ami ott van, az egész Kárpát-medencében, de talán Európa-szinten is egyedi. Nem egy felszínen lévő kincs, hanem a mélyben van, le kell ásni érte. Ha egy kicsit leástunk, akkor gyémántot találunk.

Tenni kell érte valamit, és akkor kerül a felszínre. A két munka jól megfér egymás mellett, hiszen az értékrend ugyanaz, az értékek megőrzéséről szólt mindkettő.”

Szintén az értékmentésről szólt a Hagyományok Házától érkezett felkérés is, közel két és fél évet dolgozott ennek kötelékében, mely idő alatt kiépítették a Hagyományok Háza erdélyi hálózatát, és számos olyan programot valósítottak meg, ami büszkeségre ad okot.

Népzene és család

A népzene az, ami meghatározza az életét – hangsúlyozza többször is a beszélgetés során. Mosolyogva említi meg, hogy családját is ennek köszönheti, hiszen feleségével, Orsolyával táncházban ismerkedtek meg. És nemcsak meghatározza az életét, hanem ki is tölti, egy népzenész a szabad idejében is népi muzsikát hallgat. „A zenehallgatás nagyon fontos minden népzenész számára. Neked kell reprodukálnod valamit, és ahhoz, hogy ez jó legyen, fontos, hogy jól megismerd, ehhez pedig minél többet kell hallgatni. Nem kottából tanuljuk, hanem hallás után, teljesen eltérő technika a klasszikus zenészekhez képest” – magyarázza. Örömmel jegyzi meg azt is, ha már a családra terelődik a beszélgetés, hogy négy gyereke közül mindegyikben van muzikalitás. Mikolt inkább énekelgetni szokott, Magor hegedül, Bulcsú is ismerkedik a hegedűvel, és a legkisebb, Lehel még túl kicsi a hangszerhez, de az már most hallható, hogy kiváló hangja van. A hangszerhez kemény kitartás kell – mondja.

Örömmel meséli: nemrégiben ért véget Hangszersimogató néven futó programjuk, melynek során a Heveder együttes iskolákban tartott népzenét népszerűsítő előadásokat. „Felemelő érzés volt, a gyerekek nagyon élvezték, és a végén sokan kérdezték azt, mit kell tenniük, hogy ők is így muzsikáljanak” – mondja derűsen. Látja, maga is tapasztalja, hogy a gyerekekkel való foglalkozás milyen hálás dolog. Az egyetem után két évig például zenetanárként is tevékenykedett, és a Kedves zenekar több tagját is tanította, most pedig nyilván büszkeség tölti el, hogy mára az egyik alapzenekara lett Erdélynek. De most is heti rendszerességgel foglalkozik Csíkszeredában gyimesi bentlakó diákokkal.

„Jó látni, hogy vannak Erdélyben fiatalok, akik érdeklődnek a népi muzsika iránt, hiszen amikor mi a kilencvenes évek derekán nekifogtunk, Erdélyben alig volt népzenész, mert a régiek közül nagyon sokan külföldre mentek.

Ez mára már akkorát fordult, hogy az erdélyi zenésztalálkozókon több mint százan gyűlünk össze, és nagy részük olyan szinten muzsikál, hogy bárhol megállná a helyét.”

Molnár Szabolcs ma már a Kárpát-medence egyik kiemelkedő prímása Fotó: Veres Nándor

Derűsen, szeretettel beszél munkájáról, az emberekről, akikkel összehozta a sors, programokról és kihívásokról. Akkor szomorodik el, amikor az idős zenészekről kezdünk beszélgetni, akiknek megsegítésére karitatív akciókat is szerveznek, és ennek köszönhetően van, akit öregotthonban tudnak elhelyezni, van, akinek élelmiszert, tüzelőt, gyógyszert vásárolnak. „Tudatában kell lennünk, hogy ez a generáció, amelytől mi is tanultunk, nem örök életű, és sajnos nem mindegyik hagy utánpótlást. Van, ahol a saját gyerekek továbbviszik a tudást, ilyen szerencsés helyzetben van a palatkai vagy a szászcsávási zenekar. De amikor valaki elmegy, az utána jövő már nem tud ugyanolyat alkotni. Rengeteg olyan zenész van, akinek mi is játsszuk a zenéjét, és sosem találkoztunk velük. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert fiatal zenészekként most vagyunk annyira erősek, hogy tudunk tenni értük” – magyarázza a prímás.

„A kultúra is megtart minket”

Táncházzenészként rengeteg tájegység zenéjét játssza – magyarázza –, egy táncházzenésznek minimum hét-nyolc, de akár tíz tájegység zenéjét kell ismernie, azokból kettőben pedig nagyon erősnek kell lennie. „Ha azt mondják, hogy széki vagy gyimesi, akkor tudják, hogy Molnár Szabi jól húzza” – mondja nevetve.

Végül addig faggatom, amíg elárulja, hogy ha szomorú kedvében van, egy gyimesi keserves jön jól, ha pedig örömében táncra perdülne, akkor bőven van miből válogatni. Nagy kedvence a kalotaszegi Csipás-muzsika, amit nemcsak hallgatni, hanem játszani is szeret. „Kalotaszegen is több prímás létezett, mindegyik annyira egyedi, hogy zenészként nehéz mindegyiket megtanulni. Kiválasztasz egyet, akiről úgy érzed, hogy a nyelvezete közelebb áll hozzád, és abban próbálsz elmélyedni. Székiben Ádám István, azaz Icsán-féle muzsikát játszom, az ő bandája volt a legismertebb, tőle is van a legtöbb gyűjtés, sajnos nekem nem volt alkalmam személyesen találkozni vele, felvételekről tudtam megtanulni a zenéjét. Kalotaszegről Varga Ferenc „Csipás” játékmódja állt hozzám közel, és ezt a nyelvezetet próbáltam elsajátítani, Gyimesből Zerkula Jani bácsi, illetve Halmágyi Mihály játékmódja az, ami engem meghatároz. Ugyanúgy, ahogy én rengeteg mindent köszönhetek a népzenének, én is próbáltam tenni érte. Nemrég hallottam, és nagy igazságnak tartom, hogy nem feltétlenül csak arról van szó, hogy a kultúrát meg kell tartanunk, hiszen ez kölcsönös, a kultúra is megtart minket. Nemcsak kap az ember, hanem ad is” – mondja Molnár Szabolcs.

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2019. április 26-án.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat