Életpálya a kíváncsiság szabadságáért: Gulyás István

– Történelem-magyar szak és a tanári pálya ígérete: ezzel indítasz, aztán nagyon hamar a médiában találod magad, méghozzá a mélyvízben, de a tanítás végig meghatározó marad számodra. Hogy lesz a miskolci tanárból országosan ismert hírújságíró?
– Tanárként kezdtem. Az egyetem után egy évig tanítottam történelmet és magyart középiskolában, majd két évig politikatörténetet és politikaelméletet a Miskolci Egyetemen. Akkor indult a Politikaelméleti Tanszék. Igazság szerint engem gyerekkoromtól kezdve izgatott az újságírás. Mivel inkább történésznek éreztem magam, valahogy nem elégített ki a tanítás, bármennyire is büszke vagyok arra, hogy két bányász hallgatóm átjelentkezett a Bölcsészkarra, miután hozzám jártak. Mindig is izgatott az a fajta szabadság, amit a média tud adni, ezért utána egy éven keresztül a Holnap című miskolci irodalmi és társadalomtudományi folyóiratnál dolgoztam, aztán pedig elcsábított a televízió.

– Fegyelmezett embernek ismerlek, a hírműfaj egyébként is feszes tempót diktál, ugyanakkor hedonista vonásokkal tarkított, élménygazdag életet élsz: szeretsz kiszabadulni a természetbe, irodalom- és művészetkedvelő, sőt, műgyűjtő vagy, borászkodsz, horgászol, búvárkodsz, és szeretsz jókat főzni. Ehhez képest mégis a médiáról mondod, hogy a szabadságvágyadat kielégíti. Hogy van ez?
– A média a kíváncsiság szabadságát nyújtja.

– Ezt nem adta meg a tanítás, ami végül mégis az életed része maradt?
– Érdekes kérdés, mert a tanítás is ad egyfajta szabadságot, ugyanakkor elég kemény regularizáció, kicsit katonás rend érvényesül az oktatásban: tantervek, tanrendek szerint kell haladni. A médiának viszont megvan az a szabadsága, hogy választhatsz, mit szeretnél csinálni, másrészt pedig az összes létező kíváncsiságoddal vághatsz bele egy munkába akkor, amikor éppen akarsz.

– Ugyan már! Nem csak jutalomfalatokból áll ez a pálya. Vannak témák, amelyeket aktualitásuk okán nem tudunk megkerülni, vannak kötelező feladatok – rengeteg kötöttség van ebben a szakmában is. Ezt te tudod a legjobban. Hogy kerültél a katedráról a képernyőre?
– Egészen pontosan ’89 és a romániai forradalom volt a fordulópont, amikor megnyitották a határokat, és bemehettünk az első segélyszállítmánnyal. Egyik barátom jött velem egy kamerával, és meg sem álltunk Bukarestig. Akkor még az egyetemen tanítottam politikaelméletet, és természetesen azonnal felmerült bennem, micsoda óriási lehetőség egy politológusnak élőben végigkövetni egy forradalmat.

Nagyon messziről kezdődött a kapcsolatom a médiával. Chrudinák Alajos Panorámájába hoztunk képeket Bukarestből, és fölhívtam az Ali figyelmét néhány dologra. Elképesztő volt: égett az Egyetemi Könyvtár, közben oltották az emberek. Bennem, tanáremberben persze működött a természetes ösztön, hogy menteni kell a könyveket. Voltak bukaresti magyarok is, akik ott dolgoztak, és miközben hordtuk ki a könyveket, vettem észre, miket hoznak ki először:

Ceauşescu könyveit mentették, amíg 16. századi ősnyomtatványok égtek benn.

December 29-én vagy 30-án volt, nem emlékszem pontosan a napra, csak a döbbenetre, hogy még mindig működött az emberekben a félelem a megölt diktátor halála után is.

– A kíváncsiság szabadságából aktív, értő figyelemmel készülnek az oknyomozó műfajban is tanítható anyagaid. Aki veled beszélget vagy dolgozik – legyen az műsorvezető társad vagy vendéged – mindig támogató partnerre talál benned. Ehhez több kell, mint politológusi, történészi véna. A pszichológiával sosem kacérkodtál?
– Én magam nem, de van pszichológus a családban. Persze bármennyire is azt gondolnánk, hogy a televíziózás nagyon kötött műfaj, ide is kell kreativitás, hihetetlenül gyorsan kell alkalmazkodni a vendégez. Amikor például egy introvertált vendég érkezik, a beszélgetés előtt fél órával leülök vele, megpróbálom kinyitni, feloldani.

Kolléga is van, akik bár évek óta a televízióban dolgozik, mégis hatalmas lelki teherként nyomasztja a gondolat, hogy mégsem ide való, mert nem jól csinálja. Aztán egy kétórás, nagyon intenzív, sokrétű közös munka után a stúdióban elmondja, hogy tulajdonképpen azért jött ide, hogy megerősítsék benne, nem neki való ez a szakma. Most viszont rádöbbent: mindent meg tud csinálni, tehát ezt a pályát szeretné folytatni. Ennél nagyobb eredményt nem remélhetünk.

– Hatalmas tapasztalatod van kifejezetten a médiaoktatás terén is: a Montágh Testület tagjaként mentorálod a kollégákat, gyakornoki programban tanítasz, a Nemzeti Tehetséggondozóban a televíziós szakirány vezetője vagy, de korábban a közszférában dolgozó vezetőket is képezted képernyős megjelenésre. Mit keresel egy fiatalban, aki újságíróként debütálna?
– A nyitottságot. A gondolkodására vagyok kíváncsi. Arra, hogy a kapott információkat képes-e strukturálni, képes-e azokból valamiféle következtetéseket levonni, és képes-e az egészet megfogalmazni. Sokszor castingeltünk, felvételiztettünk együtt, te is pontosan tudod: sosem a leendő kolléga jelenlegi tudásszintjére vagyok kíváncsi, hanem a gondolkodására. Sokkal inkább érdekel az ember pszichéje, terhelhetősége, mennyire alkalmas erre a pályára, mint az, hogy ebben a pillanatban milyen lexikális tudással bír, ez utóbbi ugyanis a legkönnyebben fejleszthető dolog.

– Ennyi év alatt óhatatlanul becsúsztak hibák, bakik is. Hogy viseled? Mit kezdesz a hibákkal?
– Ajaj, rengeteg hiba csúszik be! Nagyon sokat gondolkodom rajtuk. Hetekig jártatom az agyam azon, mit kellett volna másként csinálni. Sokszor álmodom a beszélgetéseimről, és bár a már elkövetett hibákat nem tehetem jóvá, a következő beszélgetésnél automatikusan beugrik, amikor hasonló helyzet áll elő. Az angolszász újságírásban, különösen a BBC-nél szokás, hogy amikor készülnek egy nagy interjúra, nagyjából az interjú előtt hat órával befejezik a műsorvezető tematikus felkészítését. Majd a következő négy és fél, öt órában modellezik a beszélgetést, elképzelve, hogy az interjúalany milyen lehetséges válaszokat ad majd a kérdésekre. Nálunk ilyesmi nincs, viszont én nagyon sokszor megpróbálom modellezni a beszélgetéseket előre, mert

hihetetlenül fontos, hogy ne azt érezze a vendég, hogy mindenáron a te akaratod érvényesül, hanem úgy vezesd, mintha ezt a beszélgetést ő irányítaná. Ha beviszed a komfortzónájába, kinyílik.

– Perfekcionistaként mit tanítasz a tanítványaidnak a hibázásról?
– A felkészülés fontosságát. Vannak olyan napok, amikor nyolc órát dolgozom a diákjaimmal folyamatosan, stúdióban: ha kell, nyolc órán keresztül újra és újra lejátsszuk ugyanazt az interjúszituációt addig, amíg föl nem fedezi a saját hibáját, és ki nem tudja javítani. Sokszor persze azt látom a szemükön, hogy miért kell ezt ennyiszer megcsinálni, majd amikor megtalálja a saját megoldását, örül, hogy végigcsináltuk.

– Azt gondolná az ember, hogy ez az izgalom az évekkel és a rutinnal elmúlik. Neked elmúlt?
– Dehogy, soha! Ha bemegyek az oktatóstúdióba, és semmi más feladatom nincs, csak a hallgatóimmal foglalkozom, akkor is leizzad a tenyerem; attól, hogy most interjút készítesz velem, leizzadt a tenyerem. Van is egy fogadásom önmagammal: amíg ezzel az egészséges izgalommal és szorongással tudok bemenni szűkebb munkahelyemre, a stúdióba, addig csinálom.

– Mindent csináltál már a közszolgálati televíziózásban. Melyik a legkedvesebb feladat számodra?
– A hírháttér-beszélgetések. Ezekben élhetem ki leginkább a kíváncsiságomat. Egyébként pontosan emiatt váltottam márciusban a Híradóból az M5 kulturális csatornára: vannak témák és beszélgetőpartnerek, amikre és akikre a klasszikus hírháttérre szánt tíz, de inkább hét perc kevés, nem elég, hogy érdemben kibontsuk a témát. Egy negyvenöt perces műsorban viszont sokkal többet meg lehet mutatni.

– Szinte egész médiaszakmai pályád a közszolgálatban telt, nem kérdés, hogy te magad is konzervatív gondolkodó vagy. A családból hozod, vagy később, a tanulmányok és a tapasztalat során kialakult értékrendről van szó?
– Szerintem a Churchill-i mondás tökéletesen igaz: aki harmincéves koráig nem forradalmár és nem lázadó és aki harmincéves kora után nem lesz konzervatív, azzal valami nagy baj van. Nekem óriási szerencsém volt, hogy az én harmincas éveim egybeesnek a rendszerváltás időszakával, tehát ott lehettem forradalmár, és pont egy nagyon betokosodott, levegőtlen rendszerből óriási dolog volt konzervatívként fellélegezni. Egyetemista koromban is a konzervatív attitűdű szabadgondolkodókat kedveltem. Például Eötvös József az én kedvencem. Zseniális! A legnagyobb magyar politikatudós, méltatlanul elfeledve. A regényei is óriásiak, de például politikaelméleti munkái úgyszintén. Ezek közül is A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra szerintem a mai napig tökéletesen lefedi nem csak Magyarország, de az egész Európa politikatörténeti fejlődését úgy, hogy ezt megírta 1853-ban, és mindent látott előre. A sztálinizmust is látta. Zseniális!

A nyolcvanas as évek végén, amikor ebből a poshadt, mondhatni ecetszagú szocializmusból egyszer csak kezdtek kellemes illatok kiszivárogni, mint például az akkori MDF vagy a FIDESZ, de még a Kiss János-i, vagyis kezdeti SZDSZ – többet nem is tudok mondani, akik új illatokat hoztak ebbe a rendszerbe – ebben elmerülni zseniális érzés volt. Ott kiélhettem a forradalmár énemet. Aztán persze visszajött az ecetszag, és az én „felszabadulásom” egyértelműen a konzervatív oldalhoz kötődik, így harmincévesen meg is maradtam a konzervatív oldalon – ami egyébként családilag is determinált volt.

– Érdekes, ahogy találkozik benned a konzervatív értékrend és a szabadság igénye.
– A konzervatív gondolkodás sokkal szabadabb, mint az utóbbi időben oly nagyra értékelt liberális attitűd. Egy konzervatívnak nincsenek dogmái, mindig vitatkozhat önmagával, csak viszonyítási pontjai vannak az értékrendben. Az összes többi baloldali vagy liberális gondolatrendszerben megvannak a dogmák, s ezekhez a dogmákhoz viszonyulva alakítják ki a saját gondolatmenetüket, és ebből mindig baj van.

– Ha visszamehetnél az időben, és találkoznál hajdani önmagaddal, meddig mennél vissza, és mit tanítanál meg magadnak?
– Ha visszamennék a frissen egyetemet végzett és éppen tanítani kezdő önmagamhoz, akkor érdekes módon szakmailag nem nagyon tudnék mit mondani magamnak, mert biztos tudással álltam be egy olyan dologba, amiben praxisom volt: a tanításba, az egyetemi tanításba. 1987-ben, amikor a vizsgatanításom volt és – mi mást kaphattam volna – nyilván a nagy októberi szocialista forradalmat kaptam, felvetettem azt az akkor divatos kérdést, hogy puccs volt vagy valódi forradalom. Abba az osztályba járt a megyei és a városi párttitkár és a tanácselnök gyereke is. Majd az osztály bevonásával történelmi tények és logikai következtetések alapján levezettem a táblán, hogy puccs volt. És ötöst adtak rá. Már érződött, hogy bomlik a rendszer. Ez adott egy fajta magabiztosságot. Ha visszamennék a ’91-es önmagamhoz, amikor már vezetőként kezdtem el televíziót csinálni és kerültem viszonylag gyorsan képernyőre, akkor nagyon sok mindenről beszélgetnék önmagammal. Egy dolgot biztos, hogy belevernék az akkori fejembe: türelem.

– Türelmes embernek ismerlek.
– Akkor nem voltam türelmes, mert az a fajta praxis és biztonság, ami a tanításban megvolt, ebben az új helyzetben, amit nagyon szerettem volna csinálni, nem volt meg bennem. A gondolatok, a tervek voltak meg. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, nagyon gyorsan türelmetlen lettem a kollégákkal és önmagammal szemben is.

– Olyan sokrétű tapasztalatod van ezen a pályán, hogy szinte nem is tudnánk újat mondani neked. Maradt mumusod?
– Egyetlenegy nagy démonom van: bennem a mai napig sokszor fölmerül, hogy mit keres egy szikszói parasztgyerek ennyi okos ember között. A médiában annyi okos ember teszi a dolgát, miközben a miskolci parasztgyerek feljön 2000-ben, főszerkesztő lesz, Híradó-főszerkesztő lesz, Hír TV-t alapít Borókay Gáborral, hírigazgató lesz, Echo TV-t alapít, aztán nagyfilmet csinál, majd hírigazgató lesz az MTVA-ban, majd visszaáll arra szintre, amiről azt gondolja, a legfontosabb: a képernyőre. Miután lepakoltam sok ilyen cölöpöt, visszatértem ahhoz, amit a legjobban értek.

– Elhiszem, hogy nem a karriervágy mozgatott a pályán, több okból is. Egyrészt nem akartál celebbé válni, ritkán adsz interjút, de van itt más is: többször is kerültél olyan helyzetbe, hogy felépítettél, létrehoztál valamit, majd le kellett mondanod róla, a hírigazgatói pozícióról többször is. Ilyenkor más elmenekül, te viszont ott maradtál, és folytattad a szakmát, folytattad műsorvezetőként.
– Mert számomra a magas pozíció nem a hírigazgatóság, hanem a műsorvezetés.