Érzéseket közvetítő népdalok: András Orsolya

András Orsolya 1990-ben született, és mivel szülei felvételt nyertek a budapesti Magyar Táncművészeti Főiskolára, első éveit nagyszüleinél tölthette, Désen, Kolozs megyében. Nagytatájára úgy emlékszik vissza, hogy egy különösen víg kedélyű, viccelődő, daloló, mondókákat és mesét tanító ember volt, aki sok figyelemmel és játékos törődéssel vezette be őt a gyermekdalok, kiszámolók, mondókák, népmesék és legendák világába. Így már az óvodában felfigyeltek a pedagógusok az énekhangjára és gazdag dalkincsére. „Óvodásként még iskolákba is elvitt a dési magyartanár, hogy bukovinai népmeséket mondjak a gyerekeknek.

– elevenítette fel.

Tanulmányait a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában kezdte hangszeres diákként, szép sikereket is elért, de egy szánkóbaleset meggátolta hangszeres pályafutását. Kilencedikes korában ének szakos lett, és tanárnőjével, Gergely Simon Ibolyával igyekeztek jelen lenni minden erdélyi rendezésű népdalversenyen.

„A középiskola éveiben merült fel a zeneakadémia ötlete, amire néhány évig tudatosan készültem is, majd a kamaszkori dackorszak kis pihenőpályára terelte a zenével való kapcsolatomat. Érettségi után a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem hallgatója lettem, ezt követően felvételiztem a Hargita Nemzeti Székely Népi Együtteshez néptáncos állásra, amit nagyon szerettem. Táncos éveim alatt keveredtem vissza a zenéhez, néptánchoz, népdalénekléshez. 2013-ban innen mentem el felvételizni Budapestre, népi ének szakra, hiszen Romániában nem volt lehetőség hasonló képzésre. Akkoriban soknak tűnő tudással érkeztem a Népzene Tanszék képzésére, ismertem a különböző tájak zenéjét, táncát, dalait, személyes élményeim kötöttek hagyományőrző mestereinkhez, még ütőgardonon is tudtam játszani.

Azt hittem, hogy lépéselőnyben vagyok, de nagyon hamar kiderült számomra, hogy inkább hátrányban, hiszen az akkori osztálytársaim többsége már középiskolában népzenére szakosodott, képezve voltak mind hangszerjáték, mind hangképzés terén. Igyekeztem a lehető legjobban tanulni, felzárkózni és egyes tantárgyakban élen járni. így jelenleg egy igen sokrétű, szövevényes és mégis egymással összefüggő tudás birodalmába kóstolhattam bele, ami egyre hatalmasabbnak látszik.”

Mint mondja, itthonról az akarást, a szívósságot, a megbízhatóságot és a becsületességet igyekezett magával vinni. Minden olyan lehetőséget megragad, ami által, ha egy-két napra is, de hazajöhet. Ez legtöbbször a szakmai programok és kulturális rendezvények, előadások kapcsán jöhet létre.

„Úgy érzem, hogy az itthoni közönség mindig szívesen lát a színpadon, barátságot és szeretetet sugároz felém. Ez nagyon felemelő és megtisztelő számomra, azonban mégis van bennem egy bizonyítási vágy, hogy a legjobbat nyújthassam a nézőknek, ami kezdetben nagyobb lámpalázat eredményez, mint a többi fellépésemen, majd alábbhagy a sok kedves arc láttán. Csíkszeredának és környékének a közönsége népzene és néptánc tekintetében nagyon tájékozott, jó ízlésű, az igényes előadásokhoz és rendezvényekhez szokott. Legjobban itthon szeretek színpadra állni, azonban ez igen nagy kihívás is számomra.”

S hogy mivel foglalkozik a magyar fővárosban? Elsősorban még egyetemista, májusban fogja megvédeni a szakdolgozatát, amelynek megírásával és előkészületeivel már elkezdett foglalkozni. Budapesti tanulmányai kezdetétől különböző alkalmi munkák vállalásával tartja fenn magát, de mindig próbált úgy választani a lehetőségek közül, hogy azok segítsék zenei fejlődését, elméleti tudása gyarapodását. Ehhez támasza volt és egyben szakmai partnere is férje, Mihó Attila, aki jelenleg a zeneakadémia doktorandusz hallgatója, a Népzene Tanszék népihegedű-tanára és – nem utolsósorban – a Magyar Állami Népi Együttes prímása. Együtt járnak táncházakat muzsikálni, közösen koncerteznek a Mihó Attila és barátai zenekarral, népzenei továbbképzéseket tartanak.

„Emellett szakmai és baráti kapcsolatot ápolunk a Hargita Együttessel, így némelyik műsorának mi biztosítjuk a zenéjét, valamint már lehetőségünk adódott zenei rendezőként is együtt dolgozni az intézménnyel. Általuk minden évben jelen lehetünk az Ezer Székely Leány Napján és az azt megelőző Székely Népviselet Napján, a Csűrdöngölő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozókon és az Erdélyi Prímások Találkozóján. Budapesti létem során lehetőségem nyílt népzenei, komolyzenei és világzenei kiadványokon énekelni, muzsikálni, néptáncegyüttesekkel együtt dolgozni. Jelenleg saját szólólemezemen munkálkodom, ami reményeim szerint nemsokára meg is fog jelenni. A közeljövőben pedig tervezünk két zenei kiadványt is, egyik oktatóanyagnak készülne, másik programzenei lemez lenne. Az idei tanévtől az a megtiszteltetés ért, hogy népzenetanára lehetek a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziumnak, kipróbálhatom magam tanárként is” – sorolja Orsolya, hogy mi mindennel telnek a napjai. Hozzáteszi, a mindennapokhoz elsősorban családtagjai és barátai biztatása, szeretete ad erőt. „Sok segítséget, támogatást és útmutatást kapok tanáraimtól is, ami átlendít a szakmai nehézségeken. Valamint előrelendítenek a tervek, a különböző kitűzött célok, amikbe bele lehet kapaszkodni. Néha pedig kell az elvonulás, a kikapcsolódás és a csend.”

Kérdésünkre, hogy melyek a legkedvesebb népdalai, elmondta, leginkább azok, amelyekhez élmények, érzések kötik. A székelyföldi népdalkincset érzi magához a leginkább közelállónak, mivel veretes énekszövegeik által mindent ki lehet velük fejezni, gazdag dallamanyaguk magával ragadó. Legyen szó bánatról, csalódottságról, tréfálkozásról vagy csipkelődésről, a népdalok által mindenki tudtára lehet hozni az aktuális érzelmi állapotunkat – magyarázza. „Szerencsére még mindig adva van a hagyományőrző mestereinktől való gyűjtési lehetőség. Fontos ezeknek a találkozási alkalmaknak a megragadása, a közös éneklésre, muzsikálásra, történetmesélésekre fordított idő kihasználása, hiszen ma még köztünk élnek, szívesen fogadnak bennünket.”

András Orsolya úgy véli, a mai fiatalság nyitott a hagyományok és a népi kultúra iránt. Büszke is arra, hogy a régióban több ezer fiatal jár az iskolai, falubeli, városi tánccsoportokba. Hogy szeretnek hagyományőrző közösségek tagjai lenni, kulturális programokat szervezni, táncházakba, tánctáborokba járni, hangszerjátékot tanulni.

Szerencsére a legjobb figyelemfelkeltés maga a művelés. Ha az a fiatal, aki még nem tagja népi kultúrával foglalkozó közösségeknek és azt látja, hogy ott vidámság, öröm, összefogás, barátságok és jó hangulat van, akkor ő is közéjük fog kívánkozni” – emelte ki.

A Junior Prima díj kapcsán elmondta, boldog, amiért tevékenységét fontosnak és méltónak találták erre a kitüntetésre. Ez biztatás számára, hogy értékelhető az, amit csinál, hogy jó úton halad. „Nagyon örülök, hogy a harmincéves kor alatt díjazott fiatalok között erdélyiként én is részesülhettem ebben a megtiszteltetésben, ezáltal is képviselve szülőföldemet, Székelyföldet, Csíkszeredát.”