Evilági parancsolatversek: kötetbeharangozó beszélgetés Farkas Wellmann Évával

– Új köteted megjelenése kapcsán kérdezlek: mi volt az oka a hét évnyi hallgatásnak?
– Már az első két verseskönyvem között is kilenc év telt el, ezért nem gondolom, hogy rendellenes volna esetemben ez a látszólag nagy időbeli távolság. Nem volt különösebb ok, ez a munkamódszerem, ha nevezhetjük így a ritka, de kitartó versírást. Emellett persze sok egyéb is íródik, még könyv is – 2013-ban jelent meg a doktori disszertációm a Gondolat Kiadónál.

– Mesélj, kérlek, a kötet keletkezési körülményeiről!
– Az Evilági együttes vezetője, Orbán Ferenc keresett meg néhány évvel ezelőtt, hogy készítene egy albumot a Tízparancsolatról, és ehhez szeretné, ha megírnám a verseket. Nagy kihívásnak tűnt, de ugyanakkor rendkívül izgalmasnak is. Egyik első kérdésem az volt, hogy mi a határidő, mire ő azt felelte, nincs ilyen, akkor és úgy írom meg, ahogyan nekem megfelel. Így már ellenállhatatlan volt az ajánlat, elfogadtam, és igyekeztem ebbe az irányba terelni gondolataimat. A kézirat tavaly januárban készült el, a zene pedig őszre. 

– A mózesi tízparancsolatokat újraértelmezve milyen morális tanulságokra jutottál?
– Tanulságokról óvatosan beszélnék, mert éppen a nagy morális téziseket akartam kicsit kimozdítani megkövesedett állapotukból, feldolgozhatóbbá tenni a mai kihívásokkal szembesülő ember számára. Talán ha valami általánosat akarnék mondani, akkor azt, hogy

a parancsolatok szövegének túlságosan jó – mégis gyakran felszínes – ismerete eltávolít bennünket attól az igazságtól, amelyet mélyen hordoznak.

Ezért nem árt néha elgondolkodni rajtuk, esetleg egy-egy váratlan látószögből közelíteni hozzájuk. Meglepő következtetésekre juthatunk saját értékrendünkkel kapcsolatban is. A könyv végébe mellékeltük is Mózes II. könyvéből a vonatkozó részeket.

– Melyik parancsolat okozta a legnagyobb gondot?
– Körülbelül két és fél év alatt fejeztem be a verseket, utána már csak apróbb csiszolások jöttek. Több téma is majdnem kifogott rajtam, de talán a legnagyobb fejtörést az okozta, hogy honnan közelítsem meg a Ne ölj! parancsolatot. Megvizsgáltam számtalan lehetséges vetületet, sőt próbáltam nem csupán a gyilkolásra vonatkoztatni, hiszen sokféleképpen lehet ölni, ezerféle eszközzel. Az értelmezés útja végül visszavezetett a kiinduláshoz: nem véletlen, hogy ez a legrövidebb parancsolat, érdemes a szigorát nagyon komolyan venni. 

– Ezúttal miként köszön vissza lírai univerzumod? Mi jellemzi a versépítkezést és a formavilágot?
– Belülről ezt nagyon nehéz megválaszolni – bízom benne, hogy a kritikusok majd megteszik. Elmondhatom viszont, hogy igyekeztem változtatni a formákat, ritmusokat, és néha arra is, hogy a zeneszerzővel ne szúrjak ki nagyon.

– Takarékosnak, szűkszavúnak, szemérmesnek szokták tartani a költészetedet. Miért?
– Gondolom, a tömörségre való törekvés miatt, meg a viszonylag ritka könyves jelentkezések okán.

– Orvoscsaládból származol, bátyáddal mégis költői hivatást választottatok. Hogyan működik egy irodalmi testvérkapcsolat?
– Szüleim orvosok, de emellett művelt, olvasott emberek – ahogyan a legtöbben a szakmából. Kisgyerekkorunkban nem is nagyon adódott más szórakozási lehetőség a játékon kívül: így hát rengeteget olvastak nekünk. Később meg kezünkbe adták a könyveket. Még később az általunk ajánlott regényeket ők is kézbe vették ugyanígy, édesapám például végigolvasta velem az egyetemet, a magyar és angol szakhoz kapcsolódó irodalmi műveket a kezdetektől napjainkig. Endrével, a bátyámmal változó, hogy mennyire folyunk bele egymás munkájába. Nem feltétlenül szerencsés, ha lényegi dolgokban ilyen közelről próbáljuk egymást befolyásolni. Most például ott tartunk, hogy olvassuk egymást, követjük egymás pályáját, de nem nagyon mondjuk azt, hogy ezt vagy azt a sort másképp kellett volna írnod. 

– Mi mindennel foglalkozol még a verselés mellett?
– Főállásban a Bárka folyóirat online felületének vagyok a szerkesztője, de emellett oktatok Budapesten az Előretolt Helyőrség Íróakadémián. Kritikákat, kulturális újságcikkeket is írok, Békéscsabán pedig irodalmi rendezvényeket szervezünk.

– Mi foglalkoztat irodalomtörténészként, kritikusként?
– Legutóbbi nagy irodalomtörténeti témám a 18. századi irodalomhoz kapcsolódott: Verestói György halotti beszédeit vizsgáltam doktori tanulmányaim alatt. Ez mai napig érdekel, de többnyire inkább olvasok mostanában a témában. A jelenleg íródó és megjelenő irodalmi művekre is igyekszem figyelemmel lenni, írni is, amiről időm engedi, de mivel eleve nagyon széles a kínálat, inkább azokról a könyvekről írok, amelyek valamiért különösen megragadják az érdeklődésemet az adott időszakaszban.

– Évek óta Magyarországon élsz. Mennyire szakadtál el az itthoni irodalmi közegtől, vagy van-e átjárás a kettő között?
– Szeretném hinni, hogy nem szakadtam el és soha nem is fogok. Persze részben Erdélyben is változtak a viszonyok, új generációk nőttek fel, több számomra fontos szerző meghalt, de ez nem változtat azon, hogy továbbra is otthon érzem magam Székelyudvarhelyen vagy akár Kolozsváron és Marosvásárhelyen is. Éppen tegnap kaptam egyébként egy meghívást Nagyszalontára, egy irodalmi estre – szinte gondolkodás nélkül mondtam rá igent.

– Tervezel-e itthoni könyvbemutatót, és ha igen, mikor?
– Természetesen! Igaz ugyan, hogy ez nem rajtam múlik, de a legnagyobb örömmel viszem haza a könyvet, ha hívnak. Sőt az lenne az igazán szép, ha a megzenésítő Evilági együttes is jöhetne Sepsiszentgyörgyről, és akár Ferencz Zoltán, a könyvben szereplő csodálatos grafikák szerzője is megtisztelne jelenlétével. Mindannyian Székelyföldről származunk.