Gyászfeldolgozás pusztító nihillel: After Life

Az elmúlt évek egyik legjobb rétegsorozata kapott befejezést az év elején, ugyanis a harmadik évaddal véget ért Ricky Gervais komikusnak a Netflixre készült, After Life – Mögöttem az élet címen futó, szezononként mindössze hat epizódból álló szériája.

Ricky Gervaisról azt kell tudni, hogy az egyik legjobb humorral és savként maró gúnnyal megáldott komikus, akinek a legendás Office-sorozatot is köszönhetjük, hiszen ő találta ki annak brit eredetijét, ami két évadot és egy kétrészes karácsonyi különkiadást ért meg, de ő készítette el a Netflixnek a Derek című sitcomot is, amiben egy bohókás öregotthon fura figuráinak mindennapjaiba nyújt sajátos humorral fűszerezett betekintést.

A nagy nyilvánosság azonban nem ezekről, a két évadon át futó sorozatokról és a filmszerepeiről ismeri, hanem arról, hogy

több éven keresztül ő volt a mára már vállalhatatlanná vált, botrányoktól elhíresült Golden Globe filmes díjátadó szabadszájú házigazdája,

aki úgy szedte le Hollywoodról és az ottani képmutatásról a keresztvizet, hogy mindenki sírva röhögött rajta, még azok is, akiket

kertelés nélkül küldött meg félmondatokkal vagy gesztusokkal, hogy az velőig hatolt.

A sajátos brit humor jeles képviselője és művelője tehát nem ódzkodik attól, hogy bárkit és bármit kipellengérezzen, lehordjon a sárga földig, mégsem lehet haragudni rá, hiszen ezt olyan szarkasztikusan és viccesen teszi, hogy ha száz másik ember előtt aláz meg, te röhögve veregeted vállon, hogy „baszki, ez tényleg betalált”. Ez a szabadszájú nevettető pedig gyakorlatilag mindenben szabad kezet kap, legyen az műsorvezetés vagy éppen sorozatgyártás a Netflixnek, hiszen

mindenki tisztában van azzal, hogy szarkasztikus humorán hatalmasat derülhet mindenki, és ezért is ennyire közkedvelt, tehát beleszólni abba, amit csinál, hatalmas vétek, és a humorának a totális visszafogása lenne.

Jelenleg ott tartunk, hogy Ricky Gervais egy vele készült interjúban már azt is kijelentette, hogy hajlandó lenne a soron következő (nézettségileg az elmúlt években a földbe álló) Oscar-gálán is elvállalni a műsorvezetői szerepet, ezért pedig még pénzt sem kérne, viszont egy feltétele lenne:

ha teljesen szabad kezet kapna a mondanivaló és a poénok terén.

Ez természetesen a száz százalékosan a polkorrektségre és a senki meg nem sértésére törekvő filmakadémia számára már egy olyan dolog, amit nem szívesen vállalnának be, így várhatóan maradunk a visszafogottabb ceremóniamesterrel és az előre leszögezett mondanivalókkal, de azért

reménykedhetünk benne, hogy Ricky Gervaist felkérve műsorvezetőnek mégiscsak meglepik a potenciális nézőket, ami határozottan jót tenne az egyre kisebb érdeklődésre számot tartó filmes ceremóniának.

Ricky Gervais azonban a korábbi sorozatai és a Golden Globe-os műsorvezetései óta sem arról ismert, hogy otthon unatkozna, hiszen több fellépése és speciális showműsora is volt a járvány előtt, emellett pedig új sorozatot készített az őt már korábban is „befogadó” és a sajátos humorára nyitottnak bizonyuló Netflixnek, ami egy angol kisvárosi újságíró, Tony Johnson mindennapjaiba enged betekintést, azzal az alaphelyzettel, hogy

ez az ember elveszítette élete szerelmét, Lisát, aki alulmaradt a rákkal való küzdelemben.

Tony tehát belefásult az életbe és a mindennapi teendőkbe felesége halála után: videókat néz a laptopján – amiket néhai párja készített neki azzal a céllal, hogy a továbblépést segítse –, majd miután kimászik az ágyból, enni ad a kutyájának, átveszi a nyomuló postástól a számlát, majd bemegy a világ legunalmasabb munkahelyére, a kisvárosi Tambury Gazette szerkesztőségébe, ahol az a dolga, hogy

figyelemre vágyó kisvárosi emberekről és nem mindennapi szokásaikról, történeteikről írjon cikkeket.

Igen ám, de Tony mindeközben azon morfondírozik, hogy öngyilkosságot kövessen el, mert nem tudja feldolgozni élete szerelmének elvesztését, ezt a próbálkozását azonban megakadályozza a tudat, hogy a kutyájának továbbra is gondját kell viselnie. Ezzel a teherrel a vállán éli tovább a mindennapjait, azonban ezt olyan nihillel teszi, hogy

gyakorlatilag mérgezi vele a kollégái és minden olyan ember hangulatát, aki csak egy kicsit is próbál kedves lenni vele.

A sorozat sava-borsát azonban nem Tony paraszt viselkedése és a dolgokhoz való viszonyulása, hanem a rengeteg egyedi karakter adja, amiben az írói feladatokat is ellátó Gervais brillírozik. Mindannyian hétköznapi emberek, azonban kivétel nélkül valamilyen fura „dificcel”, kikarikírozott tulajdonságokkal rendelkeznek, ez alól mindössze csak a temető padján üldögélő idős néni a kivétel, akivel Tony időnként elmereng az élet értelmén, és azon, hogy

miért érdemes a veszteségek után is tovább folytatni.

A sorozatban van ugyanakkor szenilis, öregotthonban vegetáló apa (a Harry Potterekből és a Trónok harcából ismert David Bradley szenzációs alakításában), prostituált (vagy ahogy ő nevezi magát: szexmunkás), akit hősünk nem alkalmi légyottra, hanem mosogatni hív át, tutyimutyi sógor, aki egyben Tony főnöke is, rettentően elcseszett pszichiáter, és persze az elmaradhatatlan legjobb jóbarát és kolléga, aki egy kopaszodó, undorító szokásokkal felvértezett agglegény, aki rendkívüli repulszivitása ellenére is megtalálja élete párját egy kisvárosi anyuka személyében, akinek elhízott kisfia arról „híres”, hogy az orrlyukai segítségével képes két furulyát is megszólaltatni.

Ezek az úgynevezett gervaisi karakterek azok, akikkel nap mint nap találkozik a főszereplőnk, és akik minden hülyeségük ellenére azt próbálják belesulykolni ebbe a két lábon járó nihiltömegbe, hogy

legyen bármekkora is a nyomorod, nem a tiéd a világ legnagyobb fájdalma, ugyanakkor érdemes bizakodva tekinteni a jövőbe, és örülni a mindennapoknak, és annak, hogy itt vagyunk egymásnak.

A humor és az időnkénti pátosz egyvelege pedig egy olyan sorozatot eredményez, aminek az egyik pillanatában még a térdünket csapkodjuk a végtelenségig csavart, a különböző lelki és testi nyomorok kikarikírozására épülő poéncunamin, míg a másik percben már a szemeinket törölgetjük, hiszen

annyira mélyen nyúl bele és beszél a gyász és az elmúlás kegyetlen valóságáról, hogy a szívünk összeszorul tőle.

Érdekesség, hogy Gervais ezt a sorozatot is mindössze két évadosra tervezte, és úgy gondolta, hogy míg az első évaddal megalapozta Tony és az angliai kisváros, Tambury fura lakóinak történetét, a második évadban le is sikerült zárnia azt, a Netflix azonban még egy utolsó, harmadik évadot is kért tőle, ami így a történet továbbgondolását eredményezte a komikus részéről.

A 2022. január 14-én debütált harmadik évad minőségben egy kissé elmarad ugyan a korábbi kettőtől, érződik rajta egy kevés izzadságszag, hogy Gervais ezt úgy készítette, hogy „najó, ezt még megcsinálom, és azzal ennyi volt”, de legalább

egy korrekt és rendkívül megható lezárást kapott a történet.

A harmadik szezonra visszatérő, vagy épp az utolsó évadban feltűnő karakterek is valamilyen szinten kilábaltak a lelki és testi nyomorukból, a sarkukra álltak, és számukra is eljött a hőn áhított boldogság, de Tony mentalitása is – ha nem is gyökeresen – megváltozik a végére.

A sorozat nagyon ajánlott azoknak, akik a padlón vannak, és vágynak egy kis bátorításra, motiválásra a továbblépéshez, az elfogadáshoz,

még akkor is, ha néha túltolják benne a kissé éretlen humort és a gusztustalan pisi-kaki poénokat is (ami a brit humor szerves részét képezi), és sokszor nagyon ízléstelennek és éretlennek tűnik annak ellenére is, hogy tényleg piszkosul vicces tud lenni.

Aki tehát egy vicces, életigenlő történetre vágyik, csetlő-botló hétköznapi figurákkal, szereti a brit humort, és Ricky Gervais neve sem ismeretlen számára, az nem nyúlhat mellé az After Life-al, és jó kis délutáni (?) kikapcsolódás lehet számára a rövid sorozat ledarálása egy borúsabb időszakban.