Hangszerek és világok. Hangok Békéscsabától Afrikáig

Sokan voltunk úgy, hogy mondjuk egy külföldi, egzotikus kiránduláson vagy egy zenei fesztiválon egy olyan hangszert szólaltattak meg előttünk vagy a színpadon, hogy hasonlót még csak elképzelni sem tudtunk – de úgy is, hogy azt gondoltuk, ez a hangszer pont olyan, mint odahaza mondjuk a duda, egy síp vagy egy brácsa, de mégis más.

A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum időszakos kiállítása egy kicsit közelebb hoz ilyen hangszereket a világ minden tájáról – a kiállítás anyaga a Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményéből származik, amely több mint háromezer darabot számlál. Az itteni kiállításon a megszokott három teremben kap ízelítőt ebből a hatalmas anyagból az érdeklődő, ami bőségesen elég, hiszen

a befogadni kívánt látvány igen sokféle, de szerencsére rendszerben van és érthető, átlátható. Sőt, egy része meg is szólalható.    

Van olyan érzése az embernek, hogy az első terembe belépve amit lát, az így ránézésre csupán egy eszköz, egy régi fadarab, amin mondjuk van néhány húr vagy rá van feszítve egy bőrdarab, de ha jobban megnézzük, akkor rájöhetünk arra, hogy igen komplex hangszer áll előttünk, sőt több is van belőlük. Idiofon, membranofon, kordofon és aerofon – ez a négy hangszercsoport típust mutatja be a kiállított tárgyakkal és fotókkal a kiállítás. Tulajdonképpen egyszerre hangszer- és fotókiállítás, mert a tárolókban elhelyezett hangszerek mellett igen találó fotók kaptak helyet a falakon – természetesen úgy csoportosítva, hogy az adott hangszerek valamelyikét láthatjuk használat közben régi vagy nagyon régi fényképen. A skála annyira széles térben és időben, hogy az ember tényleg csak kapkodja a fejét, hiszen egy dél-amerikai pánsíptól egy afrikai marimbáig és egy Békéscsaba környékéről származó, több mint száz éves brácsáig tényleg hosszú az út minden értelemben.     

Ami a kiállítás egyik erőssége, hogy a hangszerekből néhánynak megtalálható a reprója és az kézbe is vehető.

Már a belépésnél egy gong fogadja az érdeklődőt (ha „megkondítjuk”, bizony elég hangos, figyelem!), a belső termekben pedig két kisebb arzenál van, összesen mintegy tizenöt hangszerrel, amelyeket bátran kézbe lehet venni, ki lehet próbálni – előtte vagy közben érdemes tanácsot kérni egy múzeumi dolgozótól, hogy ne forduljon elő az a kellemetlen helyzet, hogy mondjuk ráütünk egy olyan eszközre, amit fújni kellene.

A Síppal, dobbal, Didzseriduval című kiállítást az év végéig lehet megtekinteni. Azonban kivételesen azt kell írjam, hogy ez az a kiállítás, amelyet nem egyedül javallott bejárni és megnézni, hanem többedmagaddal, már csak azért is, hogy a hangszer-reprókat ki lehessen próbálni. Nagyon el tudom képzelni, hogy mondjuk néhány diák és egy-két felnőtt (tanár) a hangszerekkel spontán rögtönöz valamit, s az a néhány perc egy kisközösségi élmény is lehet, amit még tovább is lehet fejleszteni.