Helyet, időt és minőséget adni az ünnepnek

– Ön szerint miért fontosak számunkra a nemzeti ünnepeink?

– Szubjektív meglátásom, hogy az ünnep, mint olyan, eltűnőben van az életünkből. Tudatosan oda kell figyeljünk arra, hogy az ünnepnek is helyet, időt, teret és minőséget adjunk, ehhez pedig a személyes jelenlét elengedhetetlen. Településvezetőként erre külön gondom kell legyen, mert felelős vagyok a közösségért, és ott vannak a munkatársaim, akikkel napi kapcsolatban vagyok, illetve itt van a családom is. Egyre nagyobb kihívásnak számít beilleszteni az ünnepek helyét a hétköznapok sorába.

Sokféle ünnepünk van, de ha a nemzeti ünnepeinkre gondolunk, az egyik legszívmelengetőbb a március 15-e. Nem az egyetlen, de egyik olyan napja az évnek, amikor szinte minden magyar – legyen a világon bárhol – emlékezik, ünnepel.

Tehát egy identitást beazonosító, azt erősítő és meghatározó eseményről/alkalomról van szó. Amikor ilyen ünnepet szervezünk, messze nem csak magunkra gondolunk. Mi azt szeretjük a legjobban, ha generációk együtt ünnepelnek. Elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy a fiatalok az idősebb korosztállyal közösen vegyenek részt ezeken a megemlékezéseken, mert mindig tanulhatunk egymástól valami újat. Párhuzamot vonva mondom: az egy dolog, hogy a gyereket vasárnap elküldjük a szentmisére, és az megint más, ha együtt megyünk el vele. A nemzeti ünnepeinket is a családdal, a faluközösség idősebb-fiatalabb tagjaival együtt a legjobb megidézni: együtt lenni viseleteinkben, együtt énekelni... Ettől tud identitásképzőként is működni egy ilyen esemény, ugyanakkor a helyi kötődéseket is erősíti, amelyek egy életen át elkísérik a résztvevőket. Az idősek emlékeznek, gyönyörködnek, a fiatalok lelkesednek, mintát látnak.

– Tamási Áronnak van egy nagyon szép gondolata, amely már szállóigévé is vált: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Ez az otthonérzés a valahová tartozást is jelentheti. Mi a nyitja annak, hogy kapcsolódni tudjunk a hazánkhoz, otthonunkhoz, s ezáltal tagja lehessünk akár egy egész nemzetnek?

– Én viszonylag kevés ideig – négy évig – éltem külföldön, amíg főiskolás voltam. Ezután nem volt maradásom: hazahozott a vágy és az otthon hívó emléke. Annyi széppel és jóval gazdagodtam, hogy haza kellett hoznom belőle – így gondoltam már akkor. Úgy éreztem, tartozom a közösségemnek. Pedig tálcán kínálták a külföldi állást, miközben itthon a diplomám elismertetése, honosítása éveket vett igénybe. Mi voltunk az elsők, akik kimentünk, és elsőként érkeztünk haza. Azóta Gyergyóremetéről is ezres nagyságrendben vannak, akik elhagyva a szülőfalut, valahol távol élnek. Sokukkal tartom a kapcsolatot: érzem és tapasztalom, hogy milyen szeretettel fordulnak az itthon felé. Az itthoni élményeik jelentenek kötődést, megtartó erőt, forrást az önazonosságukhoz.

– A közös ünnepeink viszont segíthetnek abban, hogy mi, magyarok egymásra találhassunk.

– A március 15-i ünnepség jó alkalom a szétszórtság közepette az összekapcsolódásra. Megéljük és megmutatjuk, mennyi magyar ember van a világ minden táján – olyan magyar közösségekre gondolok, amelyek számára fontos ez a nap, fontos a magyarságuk, amelyek ebből a közös hazából táplálkoznak, merítenek erőt, ezt adják tovább gyermekeiknek is.
A helyi sajátosságok és adottságok természetesen befolyásolhatják ezt. Vannak viszont olyan emberek, akik rengeteget dolgoznak azokért a közös ügyeinkért, amelyek szép és látványos eredmények mellett a megmaradás biztonságát is jelentik. Mi olyan tömbmagyarságban élünk, amely ugyan kisebbségnek számít Romániában, de tudjuk, hogy ide nem érkeztünk, hanem mi ezt az életteret örökül kaptuk. Rajtunk (is) múlik, hogy a nehéz fizikai, kézzel végzett munka közben is tudjon örülni a falu embere. Gondoljunk csak a munkadalainkra. Ma hányan énekelünk munkavégzés közben?

Nem szeretném, hogy erőltetettnek hasson, de ezt összeköthetjük azzal is, amit már említettem: helyet hagyni az ünnepeknek az életünkben. Ha nem vigyázunk, a sok munka mellett kikopik az ünneplés tudása és igénye is belőlünk.

Át kell örökíteni és meg kell tanulni, hogyan lehet méltósággal, szépen, elmélyülten, tisztelettel együtt ünnepelni, elférni egymás mellett, kiegészíteni egymást.

– Mit tud adni Gyergyóremete, illetve az egész erdélyi magyarság számára március 15-e?

– A gyergyói települések között folyamatosan egyeztetések vannak – így azt is tudom, hogy az évek során minden településnek kialakult egy forgatókönyve, amit ezen a napon követni szokott.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az első szabad március 15-én is felléptem, mint szereplő. Emlékszem, mekkora élmény, milyen felszabadító érzés volt, hogy 1990-ben megünnepelhettük végre 1848. március 15-ét. Még félve ugyan, de először tehettük ki a nemzeti színű zászlót. Kora reggel körbejárt egy felnőtt csapat, hogy megnézze, hányan tették ki. Mások bátorságából erőt merítve aztán egyre többen kitűzték. Volt, aki kézzel készített rögtönzött lobogóval jelezte, hogy ünnepel. Majd következtek a marosvásárhelyi sötét események... A kisebbségi létben ez is arra figyelmeztet, hogy milyen törékeny tud lenni a normalitás. Mára már természetes és örömteli, hogy ez a nemzeti ünnepünk bevett szokásnak számít. Ugyan államilag nem támogatott, de lehetőségünk van helyi szinten méltósággal megtartani. Remetén évek óta munkaszüneti napot tartunk ezen az ünnepen.

A kérdésre visszatérve azt tudom mondani, hogy lelkületet. A szabadságharcot megelőző korszakot reformkorként ismerjük. Rengeteg jó példát állít elénk ez az időszak: az emberek egyénileg és közösségileg is igyekeztek a nemzeti ügyet szolgálni tettel, ésszel, áldozattal. Ez a fajta odaadás, az ilyen típusú szeretete és szolgálata a nemzetnek olyan szellemiség és eszme, amelyhez érdemes a mai napig visszatérni.