Igaz történetek: a kijózanító Avicii-sztori

A napokban tragikus hirtelenséggel, igen fiatalon, alig 28 évesen elhunyt Tim Bergling, azaz Avicii életéről – és most már tudjuk, hogy életpályája tulajdonképpen egészéről – egy igencsak friss dokumentumfilm által szerezhetünk megdöbbentő, sokkoló és kijózanító ismereteket. A Levan Tsikurishvili (magyaros átírásban Cikurisvili) nevéhez fűződő produkciót tavaly ősszel mutatták be szűk körben, vetítették néhány kiválasztott moziban, széles körben azonban csak áprilistól vált elérhetővé a Netflix platformon.

Április 20., azaz Avicii halálának dátuma után azonban nehézségekbe ütközik az, aki ott meg szeretné nézni: nem világos, hogy a Netflix visszavonta-e a tragédia nyomán kínálatából a filmet, vagy valami más probléma merült fel, ugyanis erről semmilyen hírt, közlést nem lehet találni, csak annyi bizonyos, hogy pillanatnyilag a Netflixen hiába keressük.

Ami Tsikurishvilit illeti, filmes pályája nagyban kötődik Tim Bergling karrierjéhez, több videoklipjét ő rendezte, készített egy korábbi dokumentumfilmet vele még 2013-ban, amikor egy Avicii-turnét követett végig. Minden bizonnyal hozzátartozott a zenész/producer/DJ szűk munkatársi köréhez, hozzáférése volt olyan eseményekhez, Tim Bergling életének olyan mélységeihez, ami keveseknek adatott meg. Az Avicii: True Stories révén pedig alighanem megütötte – művészi értelemben – élete főnyereményét:

egy tragikus véget ért, és ahogy mondani szokás, üstökösként felbukkanó majd leáldozó zenei karrier és a mögötte levő törékeny ember életének olyan elképesztő dimenzióit tárja fel, amire korábban talán még nem is volt példa.

A film címe is sejteti: „igaz történetek”, azaz a valóságot kendőzetlenül, a maga pőreségében ismerhetjük meg. Bebizonyosodik, hogy igazak lehetnek azok az elképzelések, amelyek az ilyen, meglehetősen gyakran előforduló élettörténetekhez kapcsolunk: a film főhőse az „egyszerű gyerek”, jelen esetben Tim, aki maga meséli el, hogy 18 éves kora előtt tulajdonképpen alig mozdult ki abból a stockholmi lakónegyedből, amibe beleszületett.

De kitűzött maga elé egy célt, amiért megszállottan dolgozott. Felismerik, felkarolják tehetségét, rövid idő alatt hatalmas ismertségre, népszerűségre tesz szert, amivel soha nem tud igazán megbirkózni. A karrier érdekében felad mindent, világutazóvá válik, aki lassan gyökértelennek kezdi érezni magát.

Megjelennek – közhelyes módon és elkerülhetetlenül – az egészségi problémák is. Ami talán különbözik a „megszokott” forgatókönyvtől az, hogy Tim Bergling felismeri ezt az ördögi spirált, és megpróbál kitörni belőle.

Nyomon követhetjük küzdelmét saját magával, a rá telepedő hatalmas iparággal, hogy visszaszerezze személyi szabadságát.

A film optimista hangnemben ér véget: sikerként értékelhetjük, hogy Avicii visszavonul a turnézós, bulizós életmódtól, s kizárólag az alkotásnak kezd élni. Azzal búcsúzunk tőle – egy pálmafákkal övezett madagaszkári tengerparton –, hogy egy új albumon dolgozik, ami a közeljövőben jelenhet meg. Életében azonban ez már nem történt meg.

Tim Bergling halála persze átértékeli az egész film jellegét. Teljesen más megvilágításba kerül az a rengeteg intim, a fizikai és rengeteg lelki fájdalomról szóló jelenet, amelyek a művész Avicii visszavonulásának motivációját világítja meg, és talán ezeknek ez is volt az eredeti céljuk. A felemelkedésről, a szokásos csillogásról, luxusról és transzról szóló első rész után a realistább második következik kórházi kezelésről, a Timet gyötrő állandó félelmekről és kétségekről.

Kiderül, hogy bár stadionokat töltött meg a világ minden pontján, több mint nyolcszáz „élő” showt nyomott le, szorongott ezektől a fellépésektől.

Először csak azt vallotta be magának, hogy észrevette, nincs hová hazamennie, illetve ha „haza” is megy valahová néhány hétre az állandó turnézás közben, már nem érzi otthon magát ott sem.

Egy maroknyi, talán négy-öt személyes csapat, legszűkebb baráti és munkatársi körében látjuk utazni mindenfelé vagy a malibui házának nappalijában, majdnem mindig a laptopja vagy a keverőpult elé görnyedve. Szűk társasági köre mind férfiakból áll – női karakter csak a közönségben vagy esetleg riporterként tűnik fel. Ezzel most nem esetleges szexuális orientációjára célzok – erről nem tudok semmit, de nem is különösebben érdekel.

A 18 évesen megasztárrá lett, introvertált, gátlásos svéd kölyöknek viszont lehet, hogy nem volt ideje, módja felnőtté válnia, kinyílnia, barátnőt szereznie, szerelembe esnie.

Családot alapítani a mai világban 28 évesen a nyugati civilizációban egészen ritka, úgyhogy erről nem is beszélek. Szóval először csak úgy érezte, sehol nincs otthon, így egyre kevésbé tetszett neki, amit csinált.

Később jöttek a betegségek, a fájdalom. Mennyire törékenynek, elveszettnek érezheti magát az ember, amikor hirtelen a világ másik végében rátör egy súlyos kór, az orvosok ausztrál akcentussal valamit megpróbálnak megmagyarázni neked, de nem túl sok sikerrel, és az ágyad lábánál a menedzsered ül meg mondjuk a PR-osod, akiknek a fejében a számok futkosnak, hogy vajon hány fellépést kell lemondani, s ez mennyi pénzbe fog kerülni?

Tim Bergling annyira megszállott volt, hogy még a kórházi ágyában sem vált meg a laptopjától, ott is gyártotta a track-eket, tartotta a kapcsolatot a rajongókkal. Munkamániás, maximalista alkotó, mondják róla a filmben, akinek a fejében ott van az egész zene, az összes szólam, akkord, keverés, hangszín, akinek nem volt szüksége zenekarra, hogy pár tízezer embert órákon át „élőben” szórakoztasson. Az idézőjel – szerintem – azért indokolt, mert azért mégsem élő zene ez, emlékszem, amikor Kolozsváron volt fellépése Aviciinek, azért eléggé groteszknek tűnt, hogy egyetlen ember gombnyomogatására tombol az egész U stadion, de lehet, csak én vagyok maradi. Sőt biztos.

Mert a filmet nézve azért megérti az ember, hogy mégiscsak művészet, mégiscsak alkotás ez, benne az alkotás összes kínjával és gyönyörűségével. Ami az élő bulikat illeti,

Tim Bergling számára végül a kínok lettek a meghatározók: a film révén teljesen átjön az a szorongás, ami megelőzte mindegyik fellépését, s amelyet az italozással próbált oldani.

A hasnyálmirigy-problémáit követően folyamatosan fájdalomban élt, amire gyógyszereket szedett, néha olyanokat, amelyek a fájdalomra ugyan nem, de a közérzetére bőven hatással voltak. Mivel Tsikurishvili jól ismerte alanyát, biztosak lehetünk benne, hogy azokat a részleteket ragadta ki, mutatta fel, amelyek a legjobban elmondják a történetet. Vannak ezek között igazán emlékezetesek is, s a filmkészítő videoklipes tapasztalata is felvillan abban, ahogy néha sokkoló hatás ér el egy-egy vágással, asszociációval, amelyek révén még inkább úgy érezhetjük, hogy nem csak a felszínt kapargatjuk.

Egy üstökös, egy szupernóva volt a populáris kultúra világában a buddhista pokol legmélyebb bugyra után Avicii művésznevet felvett Tim Bergling, és ebben az esetben nem is lehet ezen a közhelyen felülemelkedni, annyira igaz: karrierje első dalának 2008-as megjelenését követően tíz évet se tartott, az ember pedig nem érte meg a harmincadik életévét sem.

Hatása a világ kultúrájára ennek ellenére olyan erős volt, hogy még az előző amerikai elnök is beleszőtte nevét beszédébe, a stadionok pódiuma felé tartva szó szerint a kezét csókolták a lányok.

Ő mégis lehet, csak azt szerette volna, ha Tim Bergling és Avicii harcában Tim, az egyszerű stockholmi gyerek kerekedjen felül. Vajon sikerült ez neki?