János vitéz: időtálló mese az örök emberi értékekről

Megvan annak a varázsa, amikor a szombat-vasárnapi vagy épp valamelyik ünnepnapi lustálkodás közben, a tévécsatornák között váltogatva egy klasszikus magyar rajzfilm vagy rajzfilmsorozat sokadik ismétlésébe ütközünk. Egyrészt kellemes gyerekkori emlékeket idézhet fel bennünk az adott alkotás, másrészt sokadszorra szembesülhetünk azzal, hogy

mennyire időtállóak a magyar rajzfilmek, illetve azt is megnézhetjük, hogy mennyire „öregedtek jól”, és további új részleteket fedezhetünk fel bennük sokadik nézésre is.

Közhelynek számít, de tényleg megunhatatlan a János vitéz, a Magyar népmesék, Szaffi, a Mézga család, Vuk, Ludas Matyi vagy éppen a Fehérlófia, amik esetében bár nagyon erős a gyerekkori nosztalgia, és sokan valamiféle megszállott kötődéssel vagyunk képesek újranézni ezeket újra és újra, mégis el kell ismerni, hogy ezek az alkotások évek távlatából is ugyanakkora értékkel bírnak, mint amikor elkészültek és bemutatták őket.

Ilyen megszállott kötődéssel vagyok én is a Jankovics Marcell-féle János vitéz kapcsán, aminek gyerekkoromból csak néhány képkockája és a benne elhangzó egyik dal részlete égett bele az emlékezetembe.

A „taljánországi” kép, ahogy a téli Velencét mutató jelenetben jellegzetes maszkos figurák, fedett trónszékkel korcsolyázó macskák és a jégen evező gondolások egyvelegében csúszkálnak lovaikkal a magyar huszárok, olyannyira megmaradtak, hogy bármikor magam elé tudom képzelni, Delhusa Gjont pedig azóta is a jelenetet hangulatosan aláfestő dalával azonosítom.

Szintén nem mondok újat azzal, hogy Petőfi Sándor remekbe szabott elbeszélő költeménye, a Kosztolányi Dezső által a magyar Odüsszeiának titulált, Kukorica Jancsiból lett János Vitéz kalandjai magától értetődően képezi kötelező részét a magyar irodalomnak, amiben a lánglelkű költő

az epika eszközeivel mesél el egy igazán varázslatos történetet a bátorságról, elköteleződésről, a sírig tartott szerelemről, az elnyomásból való kitörésről, a nemességről, bajtársiasságról, erényről és rengeteg más, mindig aktuális emberi értékről.

Jankovics Marcell már gyakorlott animációs rendezőként nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy animált formában vászonra vigye ezt a maratoni hosszúságú, mesei elemekkel teletűzdelt hőskölteményt, amiben versszakról versszakra bontakozik ki a cselekmény. Az alkotói folyamatban tagadhatatlanul hatással volt rá az akkor még nagyon újnak számító, 1968-as Yellow Submarine (A sárga tengeralattjáró), a Beatles zenéjét feldolgozó egész estés animációs film, amelynek képi világát Jankovics magáévá tette, és a saját képére alakította.

Ebből született meg 1973-ban a kor hippis hangulatának megfelelően a rendkívül színes, szándékosan eltorzított testarányokat (hosszú láb, rövid derék, apró fej) mutató, egymásba olvadó formák és színek kavalkádját felvonultató animációs alkotás, amelyben az adott képből születő újabb képek sokasága, a sablonkarakterek használata és bizonyos szegmensek folyamatos ismétlése, valamint a szimbólumokkal gazdagon „megrakott” egyveleg található, ami később a magyar rendező sajátja is lett (lásd: Fehérlófia, Magyar népmesék).

Jankovics Marcell János vitéze tulajdonképpen egy őrült, delíriumos mesés túlzásbomba, egy hiperbolákkal erősen teletűzdelt szürreális utazás, ami úgy tud a kor szellemének megfelelően teljesen új és modern lenni, hogy közben hagyományos marad.

Petőfi költeménye sem szűkölködik nem evilági fordulatokban, ezeket pedig az animáció segítségével maximálisan sikerült kiaknázni, és bátran kijelenthető, hogy ez a mű jobb adaptáció-formulát nem is kaphatott volna, hiszen élőszereplős filmként vajmi kevéssé működött volna.

A Petőfi születésének 150. évfordulójára készült alkotás nem is állhatna távolabb a költő szellemiségétől, mégis nagyon jól érzékelteti, hogy egy adott történetet másfél évszázad távlatából, a kor szellemének és adottságainak kihasználásával, rendkívül sok kreativitással és újraértelmezéssel miként lehet úgy elmesélni, hogy ne vesszen ki belőle a lényeg, és a jelen kor emberének is aktuális mondanivalóval szolgáljon.

Petőfi műve egyébként kortalan, univerzális, és ezért is működik animációs formában is, ráadásul úgy, hogy a gyerekek mellett a felnőtteket is képes elvarázsolni.

A szegény juhászbojtár története a tiltott szerelemről, a bujdosásról, az igazság- és útkeresésről, a bajtársiasságról és vitézségről, a kitartásról és legfőképp a boldogság elérésének vágyáról szól, ami – mese révén – be is teljesedik a végén. Főhősünknek, Kukorica Jancsinak (a későbbi János vitéznek) rengeteg próbát kell kiállnia, amíg elnyerheti a végső boldogságot, de elszántságának, kitartásának, és a szép Iluskája iránt érzett megtörhetetlen szerelmének köszönhetően végül sikerül eljutnia ebbe a létformába (ami a halál utáni túlvilági élettel is aposztrofálható).

Jancsi úgymond megbűnhődik a kezdeti „gyarlóságáért”, amiért Iluskát elcsábítja, és elvonja a figyelmét a kötelességétől, emellett pedig a szerelmes együttlétnek az általa őrzött gazda nyája is áldozatul esik. Tettének következménye a bujdosás lesz, de ott már nem követi el azt a hibát, hogy ismét bűnbe essen: bár zsiványnak áll, lelkiismerete végül mégis győz, és nem tartja meg a banditák által zsákmányolt aranyat, helyette inkább felszámolja a zsiványtanyát. Ezt követően találja meg igazi hivatását, amire mindig is vágyott, és egy huszárcsapattal való találkozásnak köszönhetően abszolválhat:

katonának, pontosabban vitéznek áll, a seregben pedig fokozatosan bebizonyosodik, hogy Jancsi erre született.

János vitéz rendkívüli fizikai adottságainak, emberfeletti erejének, nagyszerű találékonyságának kihangsúlyozása ettől kezdődően már hiperbolisztikusba megy át, vagyis a rajzfilm készítői is Petőfi után szabadon azt hangsúlyozzák, hogy nincs nála rátermettebb vitéz: ha kell, két lovat cipel a jégen, ha kell, találékonyságával legyőzi a mindenre elszánt, egyébként leállatiasított kutyafejű tatárokat, ha kell, megvédi a sereget a különböző természeti csapásoktól, például a hegy tetején a tűző nap sugaraitól. A valóság és a mese találkozásának színterén, a teljesen átértelmezett földrajzi helyszíneken keresztüljutva vitézünk a franciák megsegítésére érkező seregben bizonyíthatja sokadjára is rátermettségét, ő az, aki a dicsőséges, rendkívüli túlerővel szembeni csatában legyőzi és kettévágja a török basát, és megmenti a király lányát, ám Iluska irányába érzett szerelme megakadályozza abban, hogy elfogadja hitveséül a királylányt és a vele felkínált trónszéket.

Ehelyett inkább a visszautasíthatatlan zsák arannyal felkerekedik és hazaindul, hogy végre megállapodhasson élete szerelmével, Iluskával. A rajzfilm itt valamelyest eltér Petőfi költeményétől, hiszen a hajótörés és a griffmadár hátán való hazarepülés helyett (a griffmadár-szegmenst Jankovics a későbbi, Fehérlófia művében aknázza ki) Jánosunk a hajóutat követően egyből visszajut szülőfalujába, ahol Iluska halálhíre várja, aki a jelek szerint nem élte túl mostohája sanyargatásait.

János vitéz a temetőben búcsúzik kedvesétől, majd a sírról leszakított virággal indul ismét útnak, ezúttal a földöntúli, nem emberi világba. A holtak országán keresztül eljut az óriások földjéig, ahol szintén rendkívüli vitézségének köszönhetően legyőzi a sziklát evő királyt, és jobbágyaivá teszi a többi óriást. Innen a boszorkányok világába ér, ahol találkozik Iluska mostohájával, akin a többi boszorkánnyal együtt elégtételt vesz, és elpusztítja őket.

Az Óperenciás-tenger partjára érve már-már legyőzhetetlen akadállyal szembesül, amikor hirtelen ötlettől vezérelve magához idézi az óriásokat, akik közül az egyik átviszi őt a tengeren a túlsó partra, amiről időközben kiderül, hogy Tündérország szigete. A mesebeli három próbatétel helyett a film csak egyet, a sziget kapuját őrző sárkánykígyó legyőzését mutatja be, ezt követően hősünk beléphet a paradicsomba, ahol mint kiderül, ott várja őt kedvese, akivel végre egyesülhet és

a földöntúli világ uralkodóiként végre beteljesülhet a szerelmük, és elérik a rég áhított boldogságot.

János vitéz képernyőn megelevenedő kalandjait Jankovics Marcell, valamint az animáción dolgozó többi alkotó: Richly Zsolt, Nepp József és Ternovszky Béla képein túl Gyulai Gaál János zenéje, Romhányi József szövegei és Delhusa Gjon éneke teszik emlékezetessé és időtállóvá, ami a magyar filmgyártás egyik fontos mérföldköve, hisz ez volt az első magyar egész estés animációs film, ami

olyan alkotásoknak ágyazott meg, mint a fent többször is említett Fehérlófia, Daliás idők, Ének a csodaszarvasról vagy éppen az Ember tragédiája szintén animált változata.

A Magyar Nemzeti Filmintézet – Filmarchívumnak köszönhetően pedig digitálisan felújított formában időnként ingyenesen élvezhető, ahogy most is heteken keresztül bármikor meg lehetett nézni az intézmény Youtube-csatornáján, így nem csak a tévé előtt a jó időben lustálkodók kiváltsága volt az elmúlt időszakban a János vitéz-nosztalgia.

Ha még elérhetővé teszik, vagy elkapjuk valamelyik tévéadón, biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan élvezettel fogunk elidőzni rajta, ahogy a többi klasszikus alkotáson is, amelyeket egyszer s mindenkorra a szívünkbe zártunk.