Két elveszített döntő és rekordok

Jól elhatárolhatók és korszakolhatók a magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki szereplései. Az első a hőskor, tehát a harmincas évek két világbajnoksága (a legelsőre nem nevezett Magyarország, 1930-ban Uruguayban összesen négy európai csapat volt), amikor már egy döntőt játszott a csapat. A második az 1954-es vébével kezdődik, amikor a világ legjobb csapataként nem sikerült elhódítani a trófeát. Ez a korszak 1966-ig tartott, amelyben fontos, erős, a világelitbe tartozó, tényezőnek számító válogatottja volt Magyarországnak.

Az utolsó korszak három vébét jelent: 1978-ban, 1982-ben és 1986- ban ugyan ott voltunk, de a csoportból való továbbjutás sem sikerült. A második, Olaszországban megrendezett világbajnokságon már részt vett a magyar válogatott, amely az első körben Egyiptomot 4–2-re verte meg, de a negyedöntőben Bolognában már kikapott Ausztriától, és ezzel búcsúzott is az első vb-kalandtól. Ám négy év múlva már a döntőig menetelt – és nem véletlenül. Azt tudni kell, hogy a húszas és harmincas években a magyar futball már a világ élvonalában volt, a magyar edzők (Gutmann Béla, Erbstein Ernő, Czeizler Lajos vagy Weisz Árpád) Európa akkori legerősebb bajnokságaiban dolgoztak. Az 1954-es vb-ezüstérmes csapatot sem néhány év alatt rakta össze Sebes Gusztáv és Mándi Gyula, hiszen az a tudás, ami az akkori magyar futballba koncentrálódott, már az azt megelőző évtizedekben gyűlt. A teljes cikket megtalálják a Székelyhon napilap Erdélyi Sport tematikus mellékletében.