Kollokvium: összeomló világok

„Komplex viszonyrendszer, pasztellszínek, küzdőtérszerű díszlet, ahol az emberek egymás ellen, önmagukkal, önmaguk ösztöneivel és mások ösztöneivel küzdenek, na meg egy csillár, de arról majd a végén. Botos Bálint rendezése fenntartja nézői figyelmünket annak ellenére, hogy több olyan szerepet is megtart, amit más Platonov-előadásokból ki szoktak húzni. Az előadás letisztult, gyönyörűen kontűröződnek a csehovi viszonyrendszerek az első három felvonásban, ahogy a nők a drámában, úgy szerelmesedünk mi is Platonovba, és nem értjük, ő se érti.

Az utolsó részben azonban mintha vele együtt az előadás is kezdene megőrülni. Mindenki össze-vissza beszél, kiabál, omlik össze a világ, és a főszereplő csak áll, fáj a karja, és nem érti, hogy körülötte mindenki miért veszi ennyire komolyan az életet. Már megy le a fény, és mi nézők még mindig várjuk, hogy történjen valami azzal a csillárral. És történik! Majd a világ megy tovább, és csak ez a kérdés jár a fejemben, miközben elhagyom a nézőteret: gazember vagy átlagon felüli ember?” – írja Cseke Tamás.

„Sam egy iskolás fiú, akinek épp válnak a szülei. Ő mutatja be élete történéseit és annak szereplőit. Egy abszurd világ mindennapi szituációi. A színpadon feltűnik az adott jelenet száma és címe, mintha szintet lépnénk egy videójátékban. TV-képernyőre bámulunk, és nem unatkozhatunk egy percre sem, folyamatosan fenn akarják tartani a figyelmünk. A technológia nem csak vizuálisan kap hangsúlyt, az előadás zenéjét is telefonos programon, élőben játsszák. A jelmezek extravagánsak és futurisztikusak, beszédesebbek olykor a karakternél. A kamaszoktól nem idegen környezet megteremtése a cél, látszólag őket célozza és akarja megnyerni az előadás. Valószínű, hogy az iskolás diákoknak különleges színházi élményt nyújthat, de kíváncsi lennék, hogy a széleskörű közönségnek mennyire befogadható ez a megvalósítás?” – teszi fel a kérdést a Bocsárdi László rendezte előadás kapcsán Takács Réka.