Levadászni Bonnie-t és Clyde-ot: különleges filmes időutazás

Március végén mutatta be a Netflix ezt az izgalmas, valós eseményeken alapuló krimi-thrillert, amelynek magyar címe egyelőre nem ismeretes, románul a Pe urmele tâlharilor (A rablók nyomában) nem túl fantáziadús jelöléssel illetik. Kevin Costner producere is ennek a filmnek, aki ugyanakkor countryzenész is, The Highwaymen elnevezéssel pedig Johnny Cash és Kris Kristofferson nevével fémjelezte country zenekar is működött… De talán ez csak véletlen.

Visszatérve Kevin Costnerhez: az volt az érzésem, hogy már visszavonult ez a pályája csúcsán a kilencvenes években lévő színész, a legendás Farkasokkal táncoló, a Wyatt Eartp vagy a Több mint testőr főszereplője. Tény, hogy akkoriban sokkal több blockbusterhez adta arcát, mint manapság, de visszavonulásról nem lehet beszélni, azért majd minden évben volt egy-két mozija, igaz, egyik sem túl emlékezetes. A The Higwayman Frank Hammerjében mintha erre játszana rá: egy házába visszavonult, öregedő texas rangert alakít, akit az egyébként Kathy Bates által alakított (!) texasi kormányzó, Ma Ferguson kér fel arra, hogy vessen véget a majdan a popkultúra ikonjaivá váló Bonnie és Clyde gyilkos ámokfutásának.

A ráncos és pocakos, és éppen ezért sokkal emberibb Costner partnere a filmben az a Woody Harrelson, aki mostanában a HBO-n egy majdnem megegyező, azaz sötét és kemény hangulatú bűnügyi sorozatban, a True Detective-ben egy hasonló karaktert játszik: egy megnyerő, de nagyivó, lecsúszott nyomozót. A film a történelmi pontosságot, ahogy szokott lenni, kissé beáldozza a dramaturgia kedvéért, amikor Harrelson karakterét, Maney Gault-ot Frank Hamer partnerévé teszi a heteken át tartó üldözésben, de nem annyira, hogy ezen fenn lehessen akadni. Frank Hammer és Maney Gault létező személyek voltak, mi több, valóban a rablópáros felbukkanása előtt is már legendás Frank Hammer nevéhez kötődik Bonnie és Clyde bűnözői pályafutásának – és életének – befejezése.

De egy pillanatig sem érzi az az ember, hogy nem volna hiteles ábrázolása a kornak és a történetnek ez a John Lee Hancock által rendezett, szinte lírai mozgókép. Hosszú, festői, néha akár egyhangú snittekkel vesszük fel a 20. század harmincas éveinek ráérős ritmusát. A főszereplők talpig úriemberek, akik egymást is urazzák, s nem sietnek el egyetlen gesztust, egyetlen mondatot sem.

Szinte szeret már az ember egy idő után velük együtt utazni a hátra nyíló ajtós Fordban a poros, sokszor aszfaltmentes texasi és louisianai országutakon, ahol néha órákon át nem találkozni senkivel.

Lassan-lassan persze fény derül a szereplők előéletére: mindketten a különös kegyetlenségéről ismert, texasi ördögöknek is nevezett rangeralakulat tagjaiként nem bántak kíméletesen azokkal, akik ellen felvették a harcot. Történelmi tény, hogy ezek a rangerek annyira kegyetlenek voltak, hogy Ma Ferguson kormányzó emiatt oszlatta fel a testületet, amelyet azonban hivatalból való távozása után újraalakítottak. De különös világ lehetett az, amiben a rangerek hidegvérrel gyilkolhattak halomra mexikóiakat és amerikai őslakosokat, ugyanakkor jól letolták azt, aki pénzért szeretett volna egy New York-i újság számára velük egy interjút megbeszélni: nem szégyelli magát?

A film nem árul zsákbamacskát: az első pillanattól az utolsóig tudjuk, hogy a ranger-páros azért vadássza a bűnözőket, hogy kivégezze őket. Ez is történelmi tény: a népi hőssé váló Bonnie és Clyde lépre csalása után a hivatalos magyarázat is arról szólt, hogy a rend őrei nem reckírozhatták meg a letartóztatásukat anélkül, hogy életüket kockáztassák. A Youtube-on megnézhetők a Bonnie és Clyde megölése után öt perccel egy amatőr filmes által készített helyszíni felvételek a szitává lyuggatott Fordról, benne Bonnie holttestéről. A jelenetet, akárcsak az egész filmet, hitelesen rekonstruálták a készítők, méghozzá az eredeti helyszínen. A „kivégzést” követő, a gengszterpáros népszerűségéről árulkodó groteszk képsorok sem a fantázia szüleményei.

Hogy pontosan milyen képsorok ezek, most inkább nem árulom el. De a The Highwayman amúgy egy olyan film, aminek sztoriját tulajdonképpen a spoilerezés veszélye nélkül elmesélhetjük, hisz köztudott: a végkifejlet nem lehet meglepetés. Mégis, a téma feldolgozása, a rendező beállítása, a színészek alakítása olyan különleges élménnyé teszi, ami által a Netflix alighanem újabb Oscar-jelölésekre jelentkezik be.