Márton Árpád: én csak végeztem a dolgomat

– Mióta alkot ebben a teremben, és kik „lakják” a mellette levő másik két műtermet?
– 1971 óta. Addig a tömbházban, a konyhánkban dolgoztam. Ahogy idekerültünk Gaál Andrással Csíkszeredába, Nagy Imre a hóna alá vett. Minden évben, amikor itt volt Zsögödben, tiszteletét tette, és számon kért, hogy mit csinálunk. A konyhában, szobában mutogattuk neki a munkáinkat, és mindig csóválta a fejét, hogy hogyan lehet így dolgozni.

Aztán 1970-ben Fazekas János egykori miniszter Tusnádon nyaralt, és a pártelvtársak minket kértek meg, hogy menjünk el – mert ők nem mertek – Imre bácsihoz, és kérjük meg, hogy fogadja Fazekas elvtársat. A miniszter a fogadáson megkérdezte Nagy Imrét: mester, van-e valami óhaja, tudok-e segíteni valamiben? Ő mondta, hogy igen, itt van ez a két nyomorult képzőművész, a konyhában vagy kint a szabadban festik a dolgaikat, és kéne nekik műterem.

Álltak az elvtársak, nem volt erre mit mondani, azt bólintották, hogy rendben.

Mondta Fazekas János, hogy amikor kész lesz, a felavatáson részt akar venni, és ő szeretné megnyitni. A műtermeket jó fél év után meg is kaptuk, mondták, keressünk helyet itt a kultúrházban, és ott alakítják ki. Azért választottuk az épületben ezt a hátsó részt, mert alattunk volt a központi fűtés. Így alakult ki ez a három műterem. A középső érdekes módon nagyon sok gazdát váltott. Dolgozott benne Kovács Dénes, aki be volt zárva, négy évet letöltött 1956 miatt. A csíki múzeum, ami újraindult a harmincas évek után, neki köszönhető. Utána jött Sövér Elek, Mérey András, Kántor József, Koszti István Miklós. Az egyik műterem Gaál Andrásé, a harmadik az enyém.

– Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Hogyan emlékszik vissza az első rajzaira, mikor fordult a figyelme a képzőművészet irányába?
– Édesapámék nyolcan voltak testvérek, és ő volt az, aki mesterséget választott a családból. Asztalos mester lett Gyergyóalfaluban, egy nagyon jó műbútorasztalosnál tanult, aki valamikor Bécsben és Budapesten tanulta a mesterséget, egy nagyon igényes és intelligens ember volt. Ez a mester sokat mesélt Munkácsyról és más festőkről, édesapámnak ez nagyon tetszett, tehetsége is volt, és elkezdett másolni képeslapokról. Most is van a családi örökségben két-három olyan kép, amit ő másolt le. Ő hitt a művészetben és szeretett volna képzőművész lenni, de abban az időben a család és a háború miatt nem lehetett. 1944-ben úgy elment, hogy csak 1948 őszén tért haza.

Én 1940-ben születtem, akkor volt a visszafoglalás, és ezért kaptam az Árpád nevet.

Nagyon szerettem rajzolni. '44-ben a németek vonultak vissza, és valahonnan hoztak két teherautónyi könyvet. Egy novemberi nap volt, egy nagy udvarra ürítették le két nagy halomba, havazott rájuk. Azokat a könyveket választottam ki, amelyeknek a legvastagabb margójuk volt. Most is megvan egy Ady Endre istenes verses kötete, aminek a szélére tudtam rajzolni a háborús élményeket, a tankokat, ami akkor körülvett. Abban az időben nem volt papír, és a halom sajnos hamar elfogyott: budipapírnak és tűzgyújtónak elhordta a falu népe. Most is előttem van az egész halom, az, ahogy havazik, és keresgélem a könyveket. Édesapám hazajött, meglátta, hogy mivel foglalkozom, azt mondta, hogy ezekből a hülye karikatúrákból legyen elég. Kartont adott, ecsetet, olajfestéket, kirakta a másolandó dolgot, és azt kellett másoljam. Elég jól műveltem ezt.

– Innen került Marosvásárhelyre iskolába, majd Kolozsvárra egyetemre.
– Sajnos rajztanár nem volt az otthoni iskolában, egy nagyon jó matematika-tanárnő, Ágoston Mária tartotta a rajzórákat. Volt egy Ambrus Imre nevezetű fiú a faluból, aki Marosvásárhelyen járt iskolába. Az ő családjának volt egy kultúrháza, ahol volt neki egy műterme. Egyik nagynéném szemben lakott ezzel a kultúrházzal, és láttam mindig, hogy ez az ember fest. Megkértem, engedje meg, nézzem, mit csinál. Akkor láttam életemben először festőállványt. Imre lett az első példaképem, most Budapesten él, hosszú éveken keresztül a marosvásárhelyi bábszínháznak volt a díszlet- és bábtervezője, aztán bezárták. A következő példakép Sövér Elek volt, aki az évfolyamának a legjobbja volt. A vásárhelyi iskolából jártak ki tanárok annak idején tehetségkutatni, gyűjtötték a gyerekeket. De épp aznap édesapámnak az erdőn bárcája volt, el kellett menjünk fáért, nem tudtam ott lenni.

Viszont elküldtük a rajzokat, amiket kértek, ám a visszajelzést az iskolának küldték, és ezt az igazgató nem adta át nekünk. Amikor édesapámmal elmentünk és rákérdeztünk, az igazgató azt mondta, azért nem adta ide, mert attól félt – nem voltam jó tanuló, nagyon keményen kellett dolgozni a gazdaságban –, hogy szégyent fogok hozni a falura. Óriási felkiáltójel volt nekem, hogy édesapán előtt ezt mondták. Gondoltam, nem baj, majd meglátjuk. De ez a dolog évekig elkísért. Hatodéves egyetemista voltam Kolozsváron, és a volt tanáraim a faluból akkor jöttek tanári diplomát szerezni. A Farkas utcai templom mellett találkoztam az igazgatóval, mondtam neki, tetszik látni, itt vagyok. Ötödéven Andreescu-ösztöndíjam, hatodéven pedig, egyedül nekem a főiskolán, köztársasági ösztöndíjam volt. Ez nekem akkor elégtétel volt.

– Gondolom az elért tanulmányi eredményei alapján maradhatott volna Kolozsváron is. Miért jött mégis Csíkszeredába?
– Maradhattam volna tanársegédnek az egyetemen, de úgy éreztem, hogy nem nekem való. Volt egy dékán, Vetro Artúr, aki azt mondta: Marcika, úgy rúgom szét a hátsóját, maga menjen haza, ne azzal foglalkozzon, hogy itt jaurtot és kiflit hord a tanároknak, ne ilyen tanársegéd legyen! Örök hálával tartozom neki ezért. Sokat köszönhetek Gaál Andrásnak is, aki szólt, hogy van egy üres tanári hely Csíkszeredában. Eljöttem, és Kristó András azt mondta,

Nem tudok eleget hálálkodni ennek a városnak, a kollégáknak. János Pálnak, Nagy Imrének. Hihetetlen közeget kaptam. Miklóssy Gábor mesterem azt mondta negyedéven, hogy úgy készüljünk, hogy sosem tudjuk, hová fogunk kerülni. De ahová kerülünk, ott bizonyítsuk be, hogy képzőművészek is vagyunk, nem csak rajztanárok. Én ezt nagyon komolyan vettem. És mit ad a Jóisten, amiután idekerültem, hetven munkából csináltam egy kiállítást, amivel egyszer s mindenkorra kollégáim és mindenki előtt képzőművész is voltam, nem csak rajztanár.

– Milyen volt az akkori csíki képzőművészeti élet?
– Nagy Imre és János Pál múzeumigazgató egy olyan sorozatot indítottak el, ami Csíkszeredát egy adott pillanatban Bukarest után a második helyre állította a kiállítások szempontjából. Kolozsvári és bukaresti képzőművészek állítottak itt ki. Két-három hetenként volt új kiállítás, a közönséget is sikerült bevonni, hogy igényelje, hogy van egy ilyen lehetőség.

– Nagyon sok diákot készített fel az egyetemi felvételire.
– Egy fiatalon kikerült képzőművésznek óriási dolog, hogy jönnek növendékek, akikkel megoszthatom a tudásomat, nevelni tudom őket. Hetvenvalahány növendékem volt, akiket „gyötörtem”. A minőség is megvolt, elégtétel is volt, Kolozsvár küldte a növendékeket felkészítőre nyáron, olyan is volt, hogy tizenhat növendékem volt itt, és közülük tizenhárman elsőre bejutottak az egyetemre.

– Mi volt a legfontosabb, amit megtanított nekik? Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondta, meg kell tanulni az alapokat, de az nem elég.
– Ez is olyan, mint a nyelvben a nyelvtan. Először azt kell komolyan venni, utána pedig el kell kezdeni gondolkodni arról, hogyan tovább. Mert attól, hogy valaki tud helyesen írni, még nem lesz belőle író. A másik, hogy a kornak megfelelően volt a szocialista korszaknak a gondolkodásmódja, de fel kellett hívni a figyelmet arra, hogy mi egy zárt világban élünk, ebből ki kell tekinteni, rá kell hangolni a szemeket, füleket, hogy mi történik a nagyvilágban.

– Magyar Örökség díjban részesül. Hogyan fogadta a hírt?
– Nem akartam ezt dobra verni. Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem volt rektora ajánlott be. Ő nagyon hívő ember, minden évben eljön a somlyói búcsúra a feleségével, barátaival, itt voltak idén is, érdeklődött erről-arról, nem is sejtettem, hogy ebből ez lesz. Ha minden jól megy, Banner Zoltán művészettörténész fogja a laudációt elmondani. Úgy érzem, erre az elismerésre nem is vagyok érdemes, én csak végeztem a dolgomat. A tanári munkában, a nevelésben is nagy elégtételem van.

Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy gyerekek között voltam, ugyanis húsz évig óvodában tanítottam hetente két órát. A fokozataimat végigjártam. Annak idején Pusztai Lacival elindítottuk a felső tagozatos képzőművészeti osztályt, de azt megfullasztották, kilencventől viszont újraindítottuk. Nagyon boldog vagyok, amikor látom a mostani művészeti iskola épületét, mert azt érzem, hogy a csíkszeredai képzőművészeti élet nevelésében és hogyanjában egy pici részem van nekem is.