Mennybe mennek a muzsikával: a Csíkmadarasi Népi Zenekar

A Csíkmadarasi Népi Zenekar tizenöt évvel ezelőtt alakult, de a faluban a zenekarban való muzsikálás hagyománya ennél régebbre nyúlik vissza. Csíkmadarason már az ötvenes években működött vonószenekar, Váncsa Jenő vezetésével.

Azelőtt is volt, de cigányzenekar. Közben megjelentek a rezesbandák, akik ebből egy kicsit kiváltak, de valójában csak a bálokig jutottak el. A mulatságokban végig cigányok jártak. Jött az új világ és mindenféle hatás, megjelentek a lemezjátszók, és akkor kézbe vették a hegedűt és átvették ezt az egészet. Madarasnak szerencséje volt Miklós Márton tanítóval, ő megalapította Madarason a hagyományőrző népi együttest. Ennek akkora sikere lett, hogy a hetvenes években három zenekara volt a falunak, mind vonószenekarok, három prímással, Biró Ernővel, Váncsa Győzővel és Antal Elekkel” – magyarázta ifj. Miklós József, a Csíkmadarasi Népi Zenekar alapítója és vezetője.

Mint mondta, a hetvenes években a Román Televízió Magyar Adása kétszer is járt a faluban, hogy felvételt készítsen a zenészekről. 1986-ban alakult a kicsi vonószenekar, Antal Tibor és Csáki Elemér prímásokkal. Ifj. Miklós József is ebben a zenekarban kezdett játszani klarinéton. „Volt két hegedű, bőgő, harmonika és klarinét. Mindenfélét játszottunk, és ez egy érdekes része az egésznek, hogy ez nem népzene. Azért nem, mert jött a hatás, a lemezjátszók, jöttek az igények, és a népzenén túl kellett lépni, ha meg akartál élni, ezért ezekkel a hangszerekkel mindenfélét játszottunk, népdalt is, magyar nótát, könnyűzenét is. Én ebbe a korba születtem bele, nem a népzenés korba, amikor annak idején Sinka Sanyiék ütötték a gardonyt. Én ebbe születtem bele, én ezt tekintem az enyémnek. És ebből próbáltam sokkal később valamit létrehozni” – mesélte a zenekarvezető, aki maga is zenészcsaládba született, klarinétozni az édesapjától tanult, akivel jelenleg is együtt muzsikál a zenekarban.

Az 1990-es években a néhai Bálint Lajos kántor vezetésével is muzsikáltak a zenészek. „Az ő kezdeményezésére is volt olyan, hogy összegyűltünk zenészekül, nagy volt a lendület. De voltak a felcsíki néptánctalálkozók, egyik évben itt, a másik évben ott, a zenekar pedig a táncegyüttes mögött játszott. Én viszont láttam egy olyant, hogy egy együttes mögül ki lehet lépni, annyira jók itt a zenészek, és annyira szeretünk zenélni, és annyi mindent megtanultunk az évek során, hogy azt jó volna valamilyen módon csak mint zenekar csinálni tovább. Sajnos a kántor úr meghalt 2005-ben, és 2006-ban elérkezett az időm olyan szempontból, hogy hazaköltözött Ausztráliából Kajcsa József, a cimbalmos, aki annak idején benne volt az együttesben. Elmentem hozzá, elmondtam, hogy

A faluból összeálltunk, ahányan voltunk, mintegy tizennégyen, volt négy-öt hegedű, két-három klarinét, harmonika, cimbalom, bőgő, brácsa. Így indult az egész 2006-ban. A világért sem gondoltam volna akkor, hogy ebből egy akkora nagy dolog tud lenni” – mutatott rá ifj. Miklós József.

A zenekar tagjai tizenöt éve minden szerdán összegyűlnek próbálni, a próbák helyszíne volt már a hittanterem, osztályterem, kultúrotthon, csűr, vagy éppen egy garázs. De a sok próba meghozta a gyümölcsét, mára már óriási repertoárral a tarsolyukban lépnek fel különböző rendezvényeken.  „Egy ilyen zenekarnak, hogy megmaradjon, nagyon fontos, hogy legyen fellépése, valami, amire készülni kell, mert ha nem, a lendület csökkenni fog. Láttam egy ilyen lehetőséget, hogy hátha valahová meghívnának, és próbáljunk összerakni egy előadásra való műsort. Amikor kiállsz színpadra, fel kell legyél készülve, meg kell felelni egy színvonalnak.”

Így aztán nem csak a helybéli és környékbeli falunapokra kezdték hívni őket, hanem visszatérő fellépői a Kolozsvári Magyar Napoknak, a Szentgyörgy Napoknak, a Kézdivásárhelyi Sokadalomnak, a nagyváradi Szent László Napoknak, de láthatta, hallhatta a közönség őket a Szebeni Magyar Napokon, a Partium különböző településein, valamint a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában is.

„Számos vita van arról, hogy mi mit zenélünk. A muzsika azt jelenti, hogy szórakoztató zene. Éppen ezért ebbe sok minden belefér.

De mindenkinek megvan a maga igaza, minden út járható. Az elején voltak viták, hogy mi az, amit mi játszunk. Játszunk népdalt, katonadalt, és elkezdtünk magyar nótát is játszani. Ezt mindig is játszottuk, de igyekeztünk művészi szintre vinni. A magyar nótával örökké mostohán bánnak, pedig mindenhol ott van. Azzal szokott gond lenni, hogy milyen szinten adják elő, és az még nagyobb gond, hogy kik énekelik.”

A zenekar az évek során több nótaénekessel is dolgozott együtt, mint például Gáborné Csiszér Anikóval, Ferencz Alajossal, Cseh Judittal vagy Koós Évával. A katonadalokkal kapcsolatban a zenekar vezetője elmondta, olyan nótákat igyekszik átörökíteni, amelyeket az ő fiatalkorában a katonavacsorákon muzsikáltak.

„És ezek a dolgok, ahogy növekedtek, egyre ismertebbek lettünk, egyre inkább elkeltünk ezen a nem létező piacon. Ugyanis ezzel a műfajjal színpadon nem jártak eddig. Minden előadásnak megadtuk a módját, hogy minél színesebb legyen.

A zenekarban jelenleg nyolc hegedűs, három klarinétos, három harmonikás, egy cimbalmos, egy brácsás és egy nagybőgős játszik. Az évek során történtek tagcserék, utánpótlás is van. A zenekarvezető elmondása alapján volt olyan, aki nem bírta a zenekari munkát, a szabályokhoz való alkalmazkodást. Most már nem csak madarasi zenészek alkotják a csapatot, más felcsíki falvakból is befogadják a tehetséges zenészeket.

„Megkövetelem, hogy rend legyen, már csak azért is, mert ha valahol fel kell lépni, nem késhetünk el. Annak nagyon örülök, hogy a fiatalokat be tudtunk vonni, és hogy szeretik. Kinőtte a zenekar Madarast, más faluból is bevontam olyan zenészeket, akiket jónak találtam. Aki szereti ezt a zenét és tehetséges, annak én helyet adok. Van például két csíkrákosi tagunk, egy harmonikás és egy hegedűs. Ezelőtt tíz évvel a mostani hegedűs látott minket fellépni Vacsárcsiban. Ő kicsike volt, és azt mondta a szüleinek, hogy ő ilyen zenész akar lenni. Mi ezt nem tudtuk, és eltelt tíz év, és benne van a zenekarban. Ő nagyon szereti, és nagyon készül, hogy teljesíteni tudja, amit mi elvárunk tőle.

Ifj. Miklós József hangsúlyozta, noha az érdeklődés az évek során lanyhult ez iránt a muzsika iránt, mégis a közönség reakciójából azt látják, hogy van létjogosultsága, szeretik az emberek. De kellenek azok is, akik melléjük állnak, a polgármesterek, rendezvények szervezői, akik fontosnak tartják a magyar muzsika továbbéltetését. „Ismeretlen dolgot nem éneklünk, ezt valahol mindenki valamikor hallotta. Ha nem szeretnék, nem hívnának. Nagyon nehéz ennyi embernek leszervezni egy fellépést, egy utat. De amikor már ott vagyunk, fellépek a színpadra és elkezdünk zenélni, akkor én felmegyek a mennybe. Nem csak én, mindenki velem együtt. Amikor a muzsika megszólal és hátranézek, és mindenkin látom a mosolyt, abban minden benne van, egyéb nem érdekel, csak hogy muzsikáljunk.”