Mi az a kétméteres előadás, és miért nem jó ez színész szemmel?

A színház feladata nemcsak a szórakozás, hanem célja olyan témák feldolgozása is, amelyek a társadalom egészét érintik. Emberi sorsok, érzelmek, vívódások jelennek meg a színpadon, nézőként pedig gyakran magunkra ismerhetünk egy-egy helyzetben, jelenetben. De valóban célja a színháznak tükröt tartani a társadalom felé? És a közönségnek miért lehet erre szüksége? Az élményen túl mit adhat egy-egy gondolatébresztő előadás? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ Boros Kinga teatrológus, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem docense és Kozma Attila, a Csíki Játékszín színésze a Mathias Corvinus Collegium csíkszeredai képzési központjában megtartott, A színház mint társadalmi tükör című eseményen. A beszélgetést Búzás Beáta kommunikációs szakember moderálta.

Az ősélmény

Rögtön a beszélgetés elején felmerült a kérdés, hogy a beszélgetőpartnereknek mi a színházzal kapcsolatos ősélményük. Erre a kérdésre viszont nehéz egy olyan embernek válaszolnia, akinek a színház régebb óta az élete része, mint amennyit nem volt. Éppen ezért Boros Kinga nem tudta pontosan meghatározni, ugyanis édesanyja színésznő, így „amióta az eszét tudja”, ismerős a színházzal, számára – mint fogalmazott – felidézhetetlen az ősélmény. Kozma Attilának viszont már pontosabb emlékei voltak. Első színházi élményét mesélte el, amikor egy sepsiszentgyörgyi előadásra ment szüleivel kiskorában, és mivel a színházba illik szépen felöltözni, ő a piros veszkócsizmáját öltötte magára. Ekkor azonban még nem fogalmazódott meg benne, hogy a színészi pályára lépjen, sőt. Autóformatervező mérnök szeretett volna lenni, de mivel sem a matek, sem a fizika nem igazán volt az ő asztala, letett erről az álomról. Tizedikes korában lépett be az iskolája színjátszókörébe, a humora azonban már jóval korábban megmutatkozott, az édesanyja például már gyerekként utánoztatta vele Hofi Gézát. „Veszélyes játék volt, mert apám nem akarta, hogy színész legyek” – fogalmazott a színész, így hát alkut kötöttek, hogy amennyiben első próbálkozásra felvételt nyer a színire, akkor apja elfogadja a döntését. Szerencséjére – és a közönség szerencséjére – sikerült a felvételi vizsgája első alkalommal, így színész lett belőle.

A beszélgetés moderátora a színházi ősélményeket követően egy komolyabb színházelméleti kérdést tett fel, elsőként Boros Kingának: mi a teatrológia? Szerinte ideális esetben a dramaturgia és a színháztudomány ötvözete, s így a teatrológus a rendező beszélgetőtársa. Megjegyezte,

a dramaturg a teljes munkafolyamatban részt kellene vegyen, a feladata nem merülhetne ki „csupán” a szöveggondozásban.

Szóba került az is, hogy egyetemi docensként mi mindent tanít, s ebből kiderült, hogy többek között drámaelméletet és színháztörténetet is. Ehhez kapcsolódott Kozma Attila saját élménye is az egyetemi éveiből, ugyanis nekik még nem tanítottak teatrológiát, ő színészként kellett megtanulja az ok-okozati összefüggéseket, hogy a struktúrában hogyan vesz részt a szöveg.

Mi a színház?

Felmerült a beszélgetés során az a kicsit sem egyszerű színházelméleti kérdés is, hogy: mi a színház? Boros Kinga közérthetően próbált válaszolni, eltekintve attól, hogy a színészhallgatóknak mit tanít. „A színház az a helyzet, ahol legitimen lehet nézni” – fogalmazott. Szerinte a színház az a tér, ahol nem kell szégyenkezni, sem a színésznek, sem a nézőnek. Mint mondta, mindez ugyan a sportra is jellemző, mégsem nevezzük színháznak. Hozzátette, a színház egy rendkívül széles skálát lefogó terület, s így „nem csak a III. Richárd a színház”. Kozma Attila szerint a nézésen van a hangsúly. Színészként nem tud elvonatkoztatni attól, hogy számára a színház nem a nézői szemszög, hanem egy olyan „helyzet”, ahol az előadás aktusa érvényesül. Visszacsatolt az egyetemi tanulmányaihoz és tapasztalataihoz, miszerint az érzelmi realizmus, a nyilvános egyedüllét teszi a színházat színházzá, ami rituális alapokon nyugszik.

– osztotta meg személyes hozzáállását a színházzal kapcsolatban, majd kifejtette, régebb olyan mentális nehézségekkel kellett együttélnie, amelyek nem könnyítették meg a dolgát, ha szereplésről volt szó. A színház viszont az a hely volt, ahol pontosan tudta, hogy mikor kezdődik és mikor ér véget az előadás, ahol nem voltak meglepetések, így egyfajta nyugalmat és biztonságérzetet adott.

És ha már színház, akkor annak a feladata fölött sem szabad elsiklani. A moderátor meg is kérdezte beszélgetőpartnereit erről, a válasz pedig egyhangúan az volt, hogy nincs a színháznak mindenkori feladata, folyamatosan változik. Kozma Attila arról, hogy színész szemmel mikor teljesített be a színház a feladatát elmondta:

a jó közönség együtt megy a darabbal, a színész pedig mindig érzi a közönség minőségét.

„A színész egy érzékeny műszer” – fogalmazott. Onnan tudhatják, hogy a színház nem érte el a célját egy előadás után, ha az úgynevezett kétméteres előadások lépnek érvénybe, ami annyit tesz, hogy a néző az előadás lejárta után két méterrel az ülőhelye után már el is felejtette, hogy mit látott. Kiemelte továbbá azt, hogy a színház egy közösségi műfaj, a színházban pedig közösen formáljuk a darabot.

Boros Kinga szerint sincsenek objektív paraméterei a színháznak. Szerinte Csíkszeredában mást jelent a színház, mint Berlinben. Ez pedig nem csoda, hiszen lehetetlen feladat egyszerre mindenben remekelni, és az olyan kisebb társulatoknál, ahol nincs külön operetténekes, az egyszerű színész kell helyt álljon az operett-előadásban is. Boros Kinga az egyetemen azt tanítja a hallgatóinak, hogy arra fókuszáljanak, az ő testük mit tud, mire való. Hogy találják meg azt a szerepkört, amelyben a leginkább helyt tudnak állni. Ennek pedig az a célja, hogy boldogak legyenek a hallgatók. „Egy olyan szakmáról van szó, amiben nagy a keserűség lehetősége, mint a művészetben úgy amúgy.”

És ha már a színház célját boncolgatták, a színészi oldalát is megvizsgálták. Kozma Attila szerint mindaz, amit a színészek eljátszanak, nem csupán szerepek, hanem ők maguk is benne vannak. A saját „fekete ajtóit” hozta fel példáként, azokat a csalódásokat, negatív élményeket, amelyeket emberként az életben tapasztalt, ugyanis ezekből merítkezik. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a színész meglássa az esendőséget a figurában, ezután pedig ki kell alakuljon a részvét, az empátia iránta.

Néző nélkül nincs színház. De a színház mindenkié?

„Minden társadalmi rétegnek megvan a színháza” – osztotta meg gondolatait Kozma Attila. Szerinte a színháznak egy minőséget kell fenntartani (főleg amennyiben az a színház egyedüli egy városban). „Például a Hahota más közönséget szólít meg, de nem szabad elfelejteni, hogy vannak átfedések.”

„És mi számít sikernek? Ha egy néző tovább vitt valamit, az siker?” – tette fel a kérdést Búzás Beáta. Boros Kinga szerint egyszerűen a jegybevételekből lehet mérni az adott darab sikerességét, vagy sikertelenségét, a színház rituális feléből nem lehet megközelíteni a kérdést. Kozma Attila úgy véli, a stúdióelőadásokon könnyebb olvasni a közönséget, hiszen a reakciók jobban látszanak.

– fogalmazott a Csíki Játékszín színésze. Hozzátette továbbá, hogy a siker a közönség igényein is múlik. Szerinte van egyfajta „prüdéria” az itthoni közönségben, amiből adódóan csak óvatosan szabad kísérleteznie egy társulatnak. A közönség java része például elítéli a trágár beszédet, így az ilyen kísérleti jellegű darabok kevésbé sikeresek.

És végül: a színház társadalmi tükör?

A teatrológus szerint a művészetelméletnek két elmélete van, az egyik szerint a színház egy ablak, a másik szerint egy tükör. Kiemelte,

mindenképpen a társadalomról szól a színház, azonban idővel a darabok valódi mondanivalója elveszíti értékét.

Példaként a nagy sikerű Csárdáskirálynőt említette, amely ma egy mulattató darab, viszont száz évvel ezelőtt a lecsúszóban lévő arisztokrácia, az osztálykülönbségek súlyos témának számítottak.

Kozma Attila szerint a színház valóban egy tükör. „Ha rajzolunk valamit, általában megszoktuk azt a látványt, még tetszik is nekünk. Ha azonban tükör elé tesszük, észrevesszük az aránytalanságokat, a pontatlanságokat rajta. Ilyen a színház is” – fogalmazott a színész.