1966 óta minden nyáron elment Moldvába Halász Péter, hogy azt a csodálatos világot összegyűjtse. Vissza-visszatért Magyarországról moldvai magyar csángó barátaihoz, szokásvilágukat kutatta, a lelkükig ért el. Azonban a nyolcvanas évek közepén annyira elmérgesedett a helyzet, hogy nem volt biztonságos ott a járkálás – nem számára, hanem inkább azok számára, akiket felkeresett. Látogatása után kihallgatták ismerőseit, házkutatásokat tartottak, és nem akarták elhinni, hogy egy magyarországi agrármérnök azért megy oda, hogy a lóbetegségekről faggatózzon vagy a szőttesek mintáit lerajzolja, hanem biztosan valutacsempészésben vagy a fejlett román ipar ellopásán mesterkedik.
1987-től kezdődően nem járhatott ode, de 1990 januárjában már egy segélyszállítmányt kísért Moldvába.
A gyűjtőútjairól elmondta, a legfontosabb az volt, hogy nem szabadott feltűnést kelteni, például karórát hordani. „Ha a karórát meglátja egy román, óhatatlanul megkérdezi, hogy hány óra van. S mivel én nem tudok románul, ezért kiderül, és az már rögtön gyanús lesz. Vagy pedig ha az ember felszáll a buszra, először is ne hosszú hajjal járjon. Mert a magyarországi diákok hosszú hajjal, csővázas hátizsákokkal jártak, és rendszerint pont a milícia elé ültek le egy kőre, hogy feljegyezzék az elmúlt nap eseményeit. Ezekre vigyázni kellett.” Hangsúlyozta, ő úgy ment, hogy nem az adatközlőit, hanem a barátait látta a moldvai csángókban.
Hogy került kapcsolatba Domokos Pál Péterrel, hogyan alakult a magyarországi élete, miért döntött úgy tíz éve, hogy Gyimesközéplokot választja otthonául és ott miként telnek a mindennapjai? Elolvashatják a Liget pénteki lapszámában.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.