Most a nézők lelkét teszi tönkre a The Last of Us sorozatadaptációja

Ahhoz, hogy nem játékosként megértsük a The Last of Us sorozat jelentőségét, vissza kell mennünk az időben, a Playstation 3-érába. Akkoriban még teljesen máshogy nézett ki a játékpiac, de többek között akkor jelent meg az azóta mindent letaroló és még mindig népszerű GTA V, amivel milliók játszanak azóta is a már két generációval újabb konzolokon. A Playstation 3 nem volt olyan népszerű játékkonzol, mint a kettessel számozott elődje, és narratív, történetvezetésű játékokból sem volt annyi, mint manapság.

Az Uncharted első három részével már bizonyított Naughty Dog fejlesztőstúdió egy teljesen új, történetközpontú játékkal rukkolt elő 2013. június 14-én, amihez fogható akkoriban még nem volt a piacon. Az alábbiakban spoileres cselekményleírás következik, úgyhogy aki nem akarja elrontani magának az élményt, az görgessen a SPOILER-rel jelölt szövegrész végére.

A filmnek is beillő játékkezdet tehát kellően sokkoló volt ahhoz, hogy a játékos a cselekmény alakulása miatti ledöbbenést követően kíváncsian folytassa Joel történetét, ami 20 évvel később, a már posztapokaliptikus világban folytatódik, ahol teljesen más a társadalmi berendezkedés a fertőzés miatt. Az emberek katonai diktatúra alatt élnek, a hatalmat a FEDRA nevű militáns szervezet gyakorolja, a városok pedig teljes lezárás alatt vannak. Ezt a hatalmat próbálja megdönteni a Firefly (Tűzbogarak) nevű partizán-csoportosulás, akik folyamatosan támadják a várost zár alatt tartó katonákat. Ebben a miliőben láthatjuk viszont a 20 évvel idősebb, már helyenként szürke hajú Joelt, aki csempészként tengeti a mindennapjait egy Tess nevű nővel. És innen indul Joel új története, ami a játék nehézségi szintjétől függően 13-15 óra alatt teljesíthető, és amiben egy kislányt kell kicsempésznie Bostonból a Salt Lake Cityben található Tűzbogarak másik állomására. Hogy miért kell ezt tennie, és hogyan jutnak el oda ebben a mindenhol veszélyeket tartogató világban, az a végigjátszás során derül ki, és

ha azt hinnénk, hogy a készítők már bevitték a legnagyobb gyomrost a játék elején, akkor nagyobbat nem is tévedhetnénk.

És hogy a The Last of Us videójáték mennyire nagyszerű és népszerű, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy

több mint kétszáz, év játéka-elismerést gyűjtött be a megjelenését követően a kritikusoktól és a szakmai fórumokon.

Ezen felbuzdulva, a Playstation 4 megjelenése után a készítők erre a konzolra is kiadták a játékot remastered-formátumban, vagyis jobb grafikával, és az új konzolgenerációra szabott játékmechanikával, és ha még ez sem lenne elég, tavaly elkészült a játék Playstation 5-verziója is, amiben

alapjaiban modernizálták a játékot az újgenerációs konzolokra, úgy, ahogyan azt eredetileg szerették volna megmutatni a készítők, csak a technológiai feltételek 2013-ban még nem voltak adottak hozzá.

Mindez persze a profitszerzésen túl azért is történt, mert 2020-ban megjelent a folytatás: The Last of Us Part II címmel, ami egy sokkal kiforrottabb és mérföldekkel jobb grafikájú videójáték lett, amihez képest az első rész grafikája és játéchmechanikái nagyon elavultnak tűntek. (Arról, hogy milyen lett a második rész, itt írtunk részletesen.)

The Last of Us II: interaktív történetmesélési bravúr egy kegyetlen világról

Vannak a videójátékok, és van a The Last of Us. Ez a játék ugyanis már egy külön jelenség, aminek a nemrég megjelent második része akkora port kavart a játékos-körökben, hogy még sokáig elemzések és viták tárgya lesz. Kritika. 

A Neil Druckman és csapata által alkotott sztoriorientált játék kapcsán a nagy hollywoodi adaptálási lázban mindig is ott lógott a levegőben, hogy filmváltozat is fog készülni belőle. Ez sokáig csak terv-szinten létezett, azonban a konkrét megvalósításig sosem jutott, a játék előbb említett készítője miatt, aki úgy gondolta – és ezt nemrégiben egy, a sorozatot is promózó interjúban is elmondta –, hogy

nem érdemes ezt a történetet 2-3 órás filmként adaptálni, hiszen a játék ennél jóval több órában bontotta ki a sztorit, a rövid, korlátozott játékidő pedig ennek a rovására menne.

Végül az adaptáció terve az HBO-nál kötött ki, még a járvány, és a streamingfelületté alakulásuk és a nagy tartalomtisztogatásuk előtt, Neil Druckmant pedig „megtartották”, vagyis ott bábáskodhatott a készülő adaptáció fölött, és beleszólása volt abba, hogy miként készüljön el az időközben egyértelműsödött sorozatváltozat. Showrunnernek nem kisebb nevet igazoltak, mint a kiemelkedő Csernobil-sorozattal már bizonyított Craig Mazint, emellett Joel szerepére azt a Pedro Pascalt választották, aki már számos más sorozatban is bizonyított (sisakban vagy anélkül: lásd A mandalóri és Trónok harca), és napjaink egyik legnépszerűbb sorozatszínészének számít, ha szimpatikus és közönségkedvenc karakterek eljátszásáról van szó, de antagonistaként is láthattuk már az eléggé félresikerült Wonder Woman 1984-ben is.

A másik főszereplő, a tinédzser Ellie-t eljátszó színész kiválasztása már keményebb dió volt, ugyanis az is szempont volt, hogy játékosok milliói ismerik a karaktereket, és olyan színészeket kellett választani, akik hasonlítanak rájuk, hiszen

egy rossz casting teljesen kettétörte volna az adaptáció sikerét.

Végül a Trónok harcában egy kicsi de emlékezetes szerepben bizonyított Bella Ramsey-re (aki Lyanna Mormontot alakította) esett a készítők választása, és a sorozat első részét látva már minden rajongó elismerheti, hogy a két színész tökéletes Joellé és Ellie-vé lényegültek át, és az első részt látva is

hozzák azt a két karaktert, akiket a játékban megismertünk, és az útjukat „végigvihettük” a kontrollerünk segítségével.

Most pedig nem végigvisszük, hanem végignézhetjük Joel és Ellie történetét, ami számos új réteggel bővül a játékhoz képest, mert olyan aspektusokba is betekintést nyerhetünk a készítők ígérete szerint, amik nem csak a főszereplők szemszögén keresztül bontakoznak ki, hanem például

többet láthatunk a vírus előtti és utáni világból is.

Az első rész alapján a készítők nagyon is ragaszkodtak a cselekmény sarokpontjainak adaptálásához, azonban nem féltek időnként eltérni attól, ami több szinten is hozzáad az eddig ismert cselekményhez. Emellett olyan szintű profizmussal készült el például Sarah halál-jelenete, hogy egymás mellé téve a játék és a sorozat képsorait, szinte képkockáról-képkockára ugyanazokat a történéseket láthatjuk. Emellett ott az epizód végén az ikonikus, két egymásra dőlt felhőkarcoló felvillanása, amik a játék egy fontos helyszínéül szolgálnak, és feltehetően a sorozatban is látni fogjuk, hogy

miként küzdik át hőseink magukat az itt található szörnyűségeken.

Biztos vagyok benne, hogy a játékot és a The Last of Us történetét nem ismerőknek is minőségi néznivalónak fog érződni a sorozatadaptáció, ugyanis ez tényleg egy ízig-vérig HBO-minőség, amiben

semmin sem spóroltak, és sehol sem vették megúszósra a dolgot.

A játék ismérve, hogy lepukkant helyszíneken, elhagyatott épületekben haladunk előre a cél felé, közben pedig fegyvereket, használati tárgyakat gyűjtögethetünk. A sorozatbeli The Last of Us világa is rendkívül részletgazdag ebből a szempontból, a helyszínek igényesen berendezettek, és nem lóg le (egyelőre az első rész alapján) a túlzásba vitt CGI-lóláb sem.

A hangulat és a látványvilág mellett azonban ebben a történetben a karakterek azok, akik hozzáteszik azt a bizonyos felső polcos minőséget, a látottak alapján pedig úgy gondoljuk, hogy ebben is világbajnok lesz a sorozat, hiszen

számos ember története kapcsolódik Joel és Ellie útjához, akikről alig várjuk, hogy megtudjuk, hogy éppen mi vezérli őket a túlélésben.

A történet ismerőjeként elmondhatjuk, hogy lesznek még sokkoló pillanatok, játékosként pedig nagyon várjuk, hogy miként fogják ezeket megmutatni a képernyőn.

Eddig úgy tűnik, hogy az HBO ismét „belenyúlt a tutiba”, és ismét van egy olyan presztízssorozata, ami a Sárkányok háza mellett hetekig, hónapokig lesz még beszédtéma (mivel az epizódok is heti bontásban érkeznek), és nagy valószínűséggel az év végi toplisták többségére is felkerül a kimagasló minősége miatt. Emellett sikerült megtörniük az eddig kivétel nélkül inkább rosszul, mint jól elsült játékadaptációk átkát, és a Sony játékának alkotóival együttműködve bebizonyították, hogy

igenis lehet jól adaptálni egy minőségi videójátékot.

(Nyilván, ha annak már van egy adott, és jól kidolgozott sztorija, és nem újat kell írni). Már csak az a kérdés, hogy a már tervezett, a jövőben érkező játékadaptációk (Fallout, Horizon: Zero Dawn, God of War) készítői mennyit hasznosítanak a Last of Us-sorozat példájából.