Művészi lószeretet egy életen át: 90 éves Nagy György

Gyuri bácsinak kettős kötődése van a helyhez, hiszen amikor épült, testvérével, Nagy Péter festőművésszel együtt képeket ajánlott fel az otthon javára, most pedig lakóként itt tölti kerek születési évfordulóját. Születésnapi ünnepsége másnapján keresem fel őt, hogy személyesen is beszéljek vele. Kiöltözve fogadja a másnapi vendéget, ahogy illik.

Körülötte munkái, és amíg lesétálunk fotózkodni a fivérével együtt felajánlott munkákból megnyitott kiállításnak helyt adó rendezvényterembe, megtudom, hogy a lépcsőház falait is a Nagy fivérek képei díszítik. Gyuri bácsi tudott az ünnepségről, mégis meghatotta a sok rég látott ismerős, egykori kollégák és tanítványok. Mindkét öccse, Pál és Péter is jelen volt családostól. „Nagyon kedves, jól megszervezett esemény volt. Mindent megtettek, hogy kellő keretek között történjen, és a dalárda is kitett magáért” – summázza. A kiállított alkotásokat a szóbeszéd szerint három rafiazacskóban hozta magával két évvel ezelőtti beköltözésekor. Mindenesetre Gyuri bácsi is segédkezett a képek elrendezésében

Már jó pár kiállításon van túl, egyéni és csoportos tárlatokon egyaránt részt vett, öccsével is szerepeltek közösen. „Konkurencia nem volt közöttünk, Péter sokszor színezte az én rajzaimat, szóval jól összedolgoztunk” – teszi hozzá. 

Gyuri bácsi hároméves kora óta rajzol: „anyám tanítónő volt, vitt az iskolába magával, és én a palatáblákra rajzoltam a gyerekeknek. Bennem volt, és onnantól kezdve ez érdekelt.” Ha nem a művészi pálya mellett dönt, állatorvosnak ment volna.

„Gondolkodtam, hogy apám után pap legyek, aztán megismerkedtem László Gyulával, aki egyik tanítványát látogatta meg a szomszéd faluban, és eljött hozzánk is Árpástóra. Ő tette fel a kérdést, hogy a tehetség fontosabb-e vagy a származás. Megígértette velem, hogy ha apám foglalkozása miatt probléma lesz a felvételin, értesítem. Szerencsém volt, felvettek. Szobrászatot végeztem, de mellette mindig rajzoltam és festettem. Az egyetem után kollégáim mondták, hogy az egész társaság lent van Udvarhelyen, menjek én is. Ott dolgoztunk az unitárius templom melletti kultúrházban, egy közös műteremben. Ekkortájt találkoztam Vofkori Gyurival, aki már tanított, és ő mondta, hogy minek gürcölsz itt, gyere tanítani Zetelakára.”

Így került oda, és ingázott harminc évig. „Elég vidám népség volt, vittek magukkal. Most már a kollégáim mind eltűntek. A művészeti szakközépiskolába is be-betanítottam, de kicserélődött a banda.

– hangzik el beszélgetésünk alatt az első és egyetlen sóhaj. 

Közben végigvezetett a tárlaton. Mind közül a kedvence egy vízben gázoló lovas és egy színes tájkép. „Mindig volt saját lovunk, és én megfigyeltem minden formában, minden megnyilatkozásában. Elraktároztam, és adott helyzetben csak spontánul előszedtem az emlékezetemből. Az olvasmányélményeket is.

A ló temperamentumát, magatartását jól kiismertem: jó- és rosszindulat, gyorsaság-lassúság, vidámság-szomorúság mind benne van.

Tud rosszindulatú is lenni: ha nagyon sokat piszkálják, hozzáütnek, akkor makaccsá válik. És elesett, csüggedt lesz, ha nagyon fáradt vagy kihasználják – ez mind látszik a vonásain.” Önmagát Gyuri bácsi úgy jellemzi, hogy „mindig visszafogott voltam, a kivagyiság nem a természetem. Különösebben mulatós sem voltam, de ha olyan társaságba kerültem, nem vontam ki magam.” 

Gyuri bácsi egyébként nagy tréfamester: ha valakiről szó esik, kifordítva jellemzi. Az egyetem óta szokása ez. De csak egy halvány, hamiskás mosoly árulja el ezt, úgyhogy szemfülesnek kell lennem. Szerinte az oroszok kicsinyek, Móricz Zsigmond nemrég újraolvasott Árvácskája pedig igazán vidám mű. Nem foglalkoztatja különösebben, hogy miként élt meg ilyen tisztes kort, csak azt tudja, hogy „föntről támogattak, a nagy Manitu. Valahogy sikerült mindenen keresztülvergődnöm. Az volt az elvem, hogy mindig segítsek valakit, és lehetőleg ne ártsak, mert amit nem akarsz magadnak, azt másnak se csináld.” Búcsúzóul még annyi tanáccsal lát el, hogy

Megköszönöm a beszélgetést, mire ennyit felel huncutul mosolyogva: „Szivi”.

Nagy György 1928-ban született a mezőségi Sajószentandráson, egy református lelkész első fiaként. Iskoláit Fogarason és Kolozsváron végezte, majd László Gyula biztatására a művészi pálya mellett döntött. Felhagyva a történelemmel és művészettörténettel az 1948-ban újraszerveződő kolozsvári képzőművészeti egyetem hallgatója lett. Munkái alapján monumentális festészetre javasolták, de ő – kerámia szak hiányában – a szobrászat mellett döntött. Évfolyamtársa volt Maszelka János, Sepsi Lajos és Székely József, akikkel életre szóló barátságot kötött. Az ő hívásukra telepedett Székelyudvarhelyre. A művészek tevékenyen részt vettek az akkori városkép alakításában, melynek egyik terméke az Orbán Árpád tervezte főtéri szökőkút – Nagy György az aratóasszonyt mintázta meg. Aztán származása miatt kénytelen volt szakképzetlen munkásnak állni a Gábor Áron gépgyárba. Innen került Zetelakára rajztanárnak, nyugdíjba is onnan ment harminc év után, írta le életpályáját a születésnapi ünnepségen Kelemen Albert rajztanár.

„Nagy György soha nem akart az érdeklődés középpontjába kerülni, nem készített monumentális alkotásokat, mert életkörülményei behatárolták. A tanítás és a mindennapi ingázás miatt kénytelen volt a könnyebb, gyorsabb technikákat választani, ezért inkább ceruzát, tust vagy szenet ragadott. Csak néha tekintett be a színek világába, és nem a tömegekkel, hanem a vonalakkal operált. Rajzai közös vonása, hogy kizárólag figuratív alkotások. Témakörök szerint lehet csoportosítani őket: hol a falusi életformát mutatja be a mezőn dolgozó vagy táncoló parasztok révén, hol lovakat ábrázol. A lószeretet gyerekkorába vezethető vissza, de vizsgamunkája is egy lovat féken tartó ember volt. A pontos ábrázolás mellett ezek hangulatokat is közvetítenek: a lendületes, dinamikus állatok mellett megjelennek a nehéz munkát végző, szenvedő igáslovak, valamint a megfáradtak” – jellemezte mestere munkásságát a volt tanítvány.