Nem beugró, komoly dolog: improvizációról Andrew Heflerrel

Először csak arra figyel fel az ember a csíki dzsesszfesztivál éjszakai kocsmaszessziójában, ahogy hamisítatlan amerikai angolsággal énekel, majd tökéletes magyarsággal köszönti a közönséget. Andrew Hefler zenészként kapott meghívást a Csíki Jazz fesztiválra, de színházi képességeit is kamatoztatta: napközben improvizációs képzést tartott a Csíki Játékszínben, majd este a dzsesszfesztivál színpadán kápráztatta el a közönséget a Kéknyúl Hammond Band tagjaként. Az amerikai színész, rendező és énekes nevéhez fűződik az improvizatív színházi műfaj magyarországi meghonosítása. Ő volt többek közt a Beugró című műsor színészeinek trénere, több magyarországi színházzal is együttműködik. Filmszerepeket is elvállalt, láthattuk többek közt a Kontrollban vagy éppen a BBC egyik Robin Hood-sorozatában is. Tréningközpontja és Nyitott Improvizációs Műhelye van. És mindezzel még csak érintettük Andrew Hefler tevékenységeinek meghökkentően bő halmazát.

– Improvizáljunk, vagy jöjjek az előre elkészített kérdésekkel?
– Szerintem improvizáljunk. Vagy te kérdezz, amit akarsz, én pedig improvizálni fogok. Én nem tudok mást.

– De az improvizációknak is van egy kezdő lökete azért, nem? Az én kezdő löketem az, hogy miután jó néhány napja itt vagy Székelyföldön, mi a benyomásod, hogy tetszik itt nálunk?
– Most már többedszer vagyok itt, de mindig nagyon jól érzem magam. Kedvesek, melegszívűek a vendéglátóim, csak jókat tudok mindig mondani.

– De most komolyan, hagyjuk az udvariaskodást.
– Nem udvariaskodom, tényleg ezt érzem. És ez így is van. Mikor érkezünk, itt úgy fogadnak az emberek, mintha egymilliárd éve ismernénk egymást, ráadásul a zenekar egyik tagjának, Jász Andrisnak a felesége Székelyföldről származik, elmentünk hozzájuk, az nagypapájához, nagymamájához, ahol ennivalóval, innivalóval fogadtak, a nagypapa hegedült nekünk, énekeltek nekünk… Szóval csupa olyan dolog, ami nem lenne muszáj, de amitől még jobban érzi magát az ember.

– Kóstoltad a székely pálinkát is? És mi a véleményed? Őszintén.
– Az a véleményem, hogy a szilvapálinkát nagyon szeretem. Én amúgy nagyon tönkölypálinkás vagyok, de itt nem találkoztam még vele. De csodálkoztam, hogy olyan sok nyári alma van, remélem, hogy ebből is szoktak pálinkát csinálni.

– Nem mondanám.
– Nem? Pedig kéne. A nyárialma-pálinka zseniális dolog tud lenni. De a szilva úgy, ahogy van, jó.

– Mielőtt még átmennénk teljesen bulvárba: te ugye Németországban, Landstuhlban születtél, amiről nekem az jut eszembe, hogy amerikai hadsereg.
– Igen, mert ott van egy óriási katonai kórház, az apukám pedig kutató, atomfizikus volt, és ott is dolgozott.

– Akkor te ott szedted magadra a kultúrát.
– Ó persze, mindent ott csináltam, a sulit, a gimit, az egyetemet, mindent. Az improvizatív színházzal is ott találkoztam először, ötödikes koromban. Szerencsém volt, mert egy eléggé bolondos tanárom volt, egy különleges, Chicago-i ember, Bert Clay, aki különleges órákat tartott. Chicagoban a híres Viola Spolin volt a tanítója, aki rengeteget tett az amerikai improvizatívszínház-készlet összeállításáért. Ez a tanárom sajnos elég fiatalon, 48 vagy 49 évesen elment, de nagy nyomot hagyott bennem, rengeteg dolgot tanított nekem az improvizáción keresztül. Minden nap volt egy óra „kreatív dráma”, ahogy ő nevezte az improvizációt, és már tízévesen volt fellépésünk, más gyerekek előtt improvizáltunk 25-30 perces előadásokat. De betanult drámai jeleneteket, színpadi előadásokat is játszottunk.

– És mi az alapvető különbség a klasszikus és az improvizatív színház között?
– Az improvizációs színházban az szokott más lenni, hogy hol történik. Vagyis a helyszín.

Ugyanakkor elvárjuk a színésztől, hogy egyben író, dramaturg és rendező is legyen, vagy legalább legyen affinitása ezek felé.

Nagyjából ennyi. Most az, hogy van fix szöveg vagy nincs fix szöveg, az nem releváns, mert ha van fix szöveg, akkor is tudsz improvizálni. Hadd mondjak egy példát: nemrégiben láttam egy olyan előadást, amelynek fix szövege, szövegkönyve van, de minden egyes előadást mást díszletben játszanak el, és így improvizálnak. Akkor improvizálsz, amikor tartalmi szempontból valamit spontán módon csinálsz. És talán ez a legnagyobb különbség, hogy a hagyományos színház ezt viszont nem nagyon hagyja.

– Gondolom, sok rendezőnek az összes haja szála égnek áll csak a kifejezés hallatán, akik azt szeretik például, ha a színészekkel előre, a legutolsó apró mozdulatig felépítik az adott karaktert.
– Ez attól függ, hogy milyen kultúrára épül az adott színház. Amerikában például a rendezői szerep nem feltétlenül egy művészi, alkotó feladatkör. Inkább egy amolyan menedzseri, a rendező meghozza a szükséges döntéseket. A színpadon, de a filmben is. Az utóbbi időben Európában is látom, hogy a rendező nem nagyon tudja instruálni a színészeket, mert nem ért ahhoz a szakmához. Nincs közös szókincse a színészekkel, nem nagyon érti, hogyan működik a dolog, mert sok egyébhez kell értenie, a fényekhez, a digitális technikához, az utómunkához. A színészet pedig más tészta, és egyre kevésbé tanítják a rendezőket, hogy ehhez is értsenek. De nem is lehet mindenhez érteni, mindent tudni.

Az angolszász kultúrában, Angliában, Amerikában a rendező el is várja a színésztől, hogy ő hozzon ötleteket,

a rendező pedig kiválasztja azt, amelyik a legjobban tetszik. De azért soha nem lesz bántva, kritizálva a színész, hogy kipróbál három-négy, esetleg kevésbé sikerült változatot ugyanarra szerepre, sőt, inkább örül neki a rendező, hogy van, amiből választania, majd elmondja, hogy szerinte mi a jó megoldás. Ha a rendező előre kitalál mindent, akkor igazából csak magára számíthat. Pedig a színészek nagyon sok jó, természetes ötlettel rendelkeznek, főleg, ha hagyják őket.

– Kell látni a rossz változatot ahhoz, hogy megtudjuk, melyik a jó?
– Pontosan.

– A workshopon, amit Csíkszeredában tartottál, volt egy izgalmas gondolatmeneted, ami úgy kezdődött, hogy szerinted az egyik legnagyobb hülyeség volt az, amikor a színházat bevitték az egyetemre, vagyis amikor egyetemen kezdték oktatni a színházat.
– Az első egyetemeket az egyházak hozták létre, hogy megvédjék, megőrizzék a tudást, majd az egyetemek megkérdőjelezték ezt, és ez így volt izgalmas. De vannak olyan témák, amelyek, bár lehetnek akár tudományosak is, nem az egyetemen van a helyük. Például a színészet. A színészet helye a színházban van. Vagy a kamera előtt. És a színház nem csak a színész és a rendező, ennél sokkal több, hisz ott a díszlettervező, a kellékes, a fénytechnikus és így tovább. Persze a színházban is kell tudni dolgokat, például hogy adott helyzetben mi a természetes emberi viselkedés, reakció. De ahhoz, hogy ezt tudjuk, nincs szükségünk egyetemre, gyakorlatra van szükség.

– Nem kell disszertációt írni belőle.
– Az egy luxus. De nem azt mondom, hogy nincs értéke. Viszont megírhatod a disszertációt úgy is, hogy nem vagy az egyetemen, hanem a színpadon, vagy a színpad előtt, mellett, a kollégákkal. Az a baj, hogy az egyetemeken kiépül egy ilyen mítosz, egy bináris látásmód. Az egyetem kezd hasonlítani az egyházhoz abban, hogy meg akarja mondani, mi a jó, és mi nem. Mi a sztori, és mi nem sztori. Mi a guszta, és mi nem guszta. Ez az olyan szakmát, mint a színészet, tönkreteszi. Mert az alkotóművészetben soha nem volt helyénvaló, hogy megmondjuk, mi a jó és mi a rossz, mindig meg kell kérdőjelezni a dolgokat. Nézzük meg, hogy itt és most mi működik a legjobban, mi tükrözi a legjobban, amin most keresztülmegyünk vagy mit hoz a hagyományból olyat, amit ma tudunk használni. Ezt csak kísérletezéssel lehet elérni.

Mit lehet tanulni négy vagy öt éven át az egyetemen a színházról?

Sokkal jobban jársz, ha ezalatt már két vagy három különböző színházban dolgoztál, tapasztaltál jót és rosszat, izgalmasat és unalmasat, jobban tudod, hogy mit szeretsz és mit nem.

– Te nem csak egy színházi ember vagy, hanem egy zenei arc is. Sőt, van, aki úgy határoz meg, hogy annak ellenére, hogy nem születtél magyarnak, mégis a magyar kulturális élet egyik kiemelkedő alakja vagy.
– Ki mondja ezt? Ismerem ezt az embert? (nevet) Ez nagyon megtisztelő, de kétlem. Ha van is benne valami, az csak azért lehet, mert én alapjában egy alkotó ember vagyok, előadóművészettel foglalkozom úgy is, mint előadó, és úgy is, mint tréner. És felelősségemnek érzem, hogy ha tudok a színpadi világgal foglalkozni úgy is, hogy a színpadon, és úgy is, hogy előtte vagyok, akkor foglalkozzak vele, ha van rá lehetőség. Én is rengeteget tanulok belőle, de a hatását is látom. És talán ez a – remélem – gyakorlatias hozzáállás az, ami arra késztethet valakiket, hogy ilyeneket mondjanak rólam. Aktív vagyok, keresem a lehetőségeket, komolyan veszem azt, hogy megosztom ezeket a tapasztalatokat.

– A Csíki Jazzen nem csak improvizatív színházi workshopot tartottál, hanem a zenekarotokkal, a Kéknyúl Hammond Banddel is felléptél. Ez csak szórakoztatás vagy ez is komoly dolog?
– Az egyik nem zárja ki a másikat. A tökéletes művészet szerintem az, ami sok érzelmi szintet megérint. Bár én angolul írok dalokat, és tudatában vagyok annak, hogy a szövegeimmel ezért nem tudok mindenkire hatni, de remélem, hogy átmegy más, az energia, a dinamika, a hevesség. Ha bármivel hatást tudunk elérni a közönségben, az egy komoly dolog.

Nekem fontos az, hogy egyik dal se legyen pusztán fogyasztói termék, hanem mindegyikben legyen valami tartalom is, legyen a dalnak egy története, egy igazsága. És ezt nagyon komolyan veszem, és azt hiszem, a zenekar többi tagja is.