Óda a régészeti ásatásokhoz

Meglepően kellemes, szép és szerethető filmmel rukkolt elő már év elején a Netflix. Első blikkre úgy tűnhet, hogy egy régészeti ásatásról szóló, nem dokumentum, hanem egészestés játékfilm koncepciója nem igazán lehet érdekes, a meglehetősen fiatal ausztrál filmrendező, Simon Stone alaposan rácáfolt erre.

A nem sokkal a második világháború kitörése előtt játszódó The Dig (Ásatás) megtörtént eseményeken alapszik, egész pontosan a rendkívül értékes és hatalmas régészeti jelentőséggel bíró, Suffolk megyei angolszász leletek (közismert nevén a Sutton Hoo) feltárásának drámai történésein vezeti végig a nézőt, mindezt pedig olyan lenyűgözően gyönyörű képekkel és hangulati elemekkel teszi, hogy

rendesen belesajdul az ember szíve, amikor belegondol, hogy egy, már letűnt kor embereit látja, miközben azok egy másik, rég letűnt civilizáció nyomai után kutatnak.

A film főszerepére nem kisebb nevet sikerült megszerezni, mint Ralph Fiennes – a színészóriás, aki bárkit, de tényleg bárkit el tudna játszani – ezúttal egy, a szakma által lenézett, szakirányú végzettség nélküli, afféle hályogkovácsként tevékenykedő régészt, Basil Brown-t alakítja, akit az özvegy Edith Pretty kér fel, hogy kezdjen ásatásba a birtokán, ahol

a feltételezések és a korábbi sírrabló „hadjáratok” szerint mesés kincsek lapulhatnak.

Basil annak rendje és módja szerint nekifog az egyik ígéretesnek tűnő domb felásásának, a revelációt azonban egy majdnem tragikus esemény hozza el számára, aminek következtében nekilát a „disznóhát formájú” domb feltárásának, ami – mint kiderül – egy hajósírt rejt.

A jól megírt cselekménynek és a rendkívül hiteles színészi alakításoknak köszönhetően az egész régészeti feltárás folyamata nem fullad unalomba, ugyanis a szereplők a történelmi jelentőségű lelet mellett a személyes drámáikat is fel kell dolgozzák:

van aki a betegségével, van aki a házasságával, van aki a létkrízisével kell megküzdjön.

Mindezek mellett még bejönnek a képbe a leletre lecsapni kívánó, magukat és a szakmai tudásukat nagyra tartó British Museum munkatársai is, akik szintén nem hagyják, hogy az események a maguk egyszerű medrükben haladhassanak előre.

Láthatjuk, amint Ralph Fiennes teljes egészében azonosul a szerepével, és a képernyőn nem is őt, hanem a megtört, csak a munkájának és hivatásának élő „mezei” régészt látjuk, aki a nagyapai és apai örökségének köszönhetően olyannyira tökélyre fejlesztette a tudását, hogy

egy darab földből képes megmondani, hogy az a környékről egész pontosan honnan származik.

A földdel és a múlttal már-már szakrális kapcsolatot ápoló egyszerű munkás azonban nem éri be ennyivel: tekintetét nem csak a földre, hanem teleszkópjával az égre is veti, ugyanis a régészet mellett a csillagászat, maga az univerzum is érdekli.

Lassan sajnos már nincs olyan filmpremier, ami ne sértené a túlérzékeny, mindenben a túlzott polkorrektséget elváró társadalom valamelyik szegmensének a nézőpontját,

így a film másik főszereplője, a rendkívül tehetséges Carrey Mulligan is célkeresztbe került, ugyanis sokan kifogásolták, hogy a maga 35 évével túl fiatal a történet szerint akkor 56 éves Edith Pretty eljátszására, annak ellenére is, hogy a rendező a rendelkezésére álló módszerekkel öregített rajta.

Edith szerepére eredetileg Nicole Kidmant nézték ki, azonban végül Carrey Mulligan lett a befutó, aki a végeredményt látva kitűnő választásnak bizonyult, így nem is érdemes figyelembe venni az elégedetlenkedők kórusát, hiszen Mulligan a maga angyali ártatlanságával, a belőle áradó szeretettel és törődéssel, valamint azzal a szomorú melankóliával, ami átjön a játékából,

tökéletesen átlényegül a megözvegyült, halálos betegséggel küzdő, végtelenül jószándékú földbirtokossá, aki fel szeretne mutatni valami kézzelfoghatót abból a láthatatlan örökségből, amivel vélekedése szerint rendelkezik.

A mellékszereplők, bár nekik lényegesen kevesebb rivaldafény jut, mind korrektül hozzák az általuk alakított karaktereket, de közülük is kiemelkedik a fiatal házas Lilly James Peggyje, aki az ásatás ideje alatt ébred rá, hogy

tulajdonképpen egy színjátékban él, és a boldogság teljesen máshol keresendő a számára.

Nagy a gyanúm egyébként, hogy a film rendezője nagy Terrence Malick-rajongó, hiszen a legendás rendező több vizuális stílusjegye is felfedezhető az alkotáson, kezdve a festői tájakon elmerengő kameraállásoktól, egészen

a szereplők által narrált cselekményfoszlányokig, miközben épp egy másik szereplő arcán időz az operatőr lencséje.

Ez azonban egyáltalán nem róható fel negatívumként, sőt ezek a filmnyelvi elemek adják meg igazán az alkotás drámai hangulatát.

Az ásatás egy nagyon is korrekt dráma, ami az élet mellett bátran és nyitottan mesél az elmúlásról, arról, hogy mi marad az emberből ezen a földön a halála után, továbbá arról, hogy mindazt amit teszünk, azt szívvel, lélekkel érdemes tenni.

Bár nem azért és akkor készült, hogy a lehető legtöbb szakmai és anyagi elismerést bezsebelje, ezért mindössze egy kellemes év eleji alkotásként maradhat meg az emlékezetünkben, ami üdítő kivételnek számít az eléggé középszerű, a járványhelyzet miatti mozis alternatívának is előlépett netflixes filmdömpingben.