Örök tél – a földi pokol, amit csak álmok nélkül lehet túlélni

Bár tévéfilmnek készült, sokan egyetértenek abban, hogy nagyvásznon is megállná a helyét az első magyar gulág-film, amely a készítők elmondása szerint

250 ezer igaz történet alapján készült.

A málenkij-robot szörnyűségeit bemutató alkotás a Gulág Emlékbizottság megbízásából és támogatásával készült, ennek ellenére

nem látszik semmiféle megfelelési kényszer a politikusokból és történészekből álló támogatók irányába, hogy ezáltal a játékfilm valamiféle modoros kórkép legyen, hanem kiteljesedik az alkotói szabadság és a drámai színészi játék.

A Gera Marina és Csányi Sándor főszereplésével készült filmben túlnyomórészt nők játsszák a főbb szerepeket, ismét közös produkcióban láthatjuk az Aranyéletből is ismert Döbrösi Laurát és Farkas Franciskát (bár ezúttal nincs közös jelenetük), de kiemelendő Kiss Diána Magdolna alakítása és Kurta Niké szereplése is, akik mind-mind hitelesen formálják meg a kényszermunkára hurcolt fiatal nőket.

1944-ben járunk egy kis magyarországi faluban, amelyet nagyrészt svábok laknak. Javában tart még a háború, az immár megszálló szovjet katonák pedig három hetes „kukoricatörésre” viszik el az asszonyokat és a lányokat. Az első nagyon baljós jel, hogy ebből mégsem az lesz, amit ígértek, amikor a hosszas gyaloglás után egy vonat körvonalai rajzolódnak ki a távolban, és

az elhurcoltak számára is világossá válik, hogy sokkal kegyetlenebb a szándék, ami elszakítja őket a családjaiktól.

Mire észbe kapnak, már a vagonokba zsúfolva távolodnak az otthonuktól, és ez ellen semmit nem tehetnek. Itt kezdődik igazán a kiszolgáltatottság érzésének nagyon realisztikus megjelenítése: egy donyecki munkatáborban mindenüktől megfosztva szenet kell kitermeljenek, mindezt pedig azért, mert a „németek leromboltak mindent és oroszokat öltek, az elhurcoltak pedig kompenzálásként részt vehetnek az újjáépítésben”.

Szembesülünk a lágerek kegyetlen világával, azzal, hogy ezen a helyen teljesen átértékelődik az emberi méltóság. Komoly áldozatokat kell hozni a túlélésért, semmire sincs garancia, és teljesen más szabályok uralkodnak, mint egy normális társadalomban.

A kegyetlen valóság, hogy ezen a helyen tulajdonképpen mindenki rab, még letaglózóbb, főként annak tudatában, hogy ez egy ember önkénye miatt van így.

A főszereplő Irént alakító Gera Marina, miután szembesül a teljes kiszolgáltatottsággal, segíteni próbál sorstársán, a Döbrösi Laura által alakított néma Annán, ám sorsuk csak egyre nehezebbre fordul. Amikor már úgy tűnik, hogy a remény utolsó szikrája is kihunyt, akkor jön be a képbe a Csányi Sándor által megformált Rajmund, aki mindenáron segíteni akar Irénen, és különböző szabályokkal próbálja elviselhetőbbé tenni az ottlétét.

Ebben a földi pokolban, ahol folyamatosan foszlik szét annak a reménye, hogy valaha is élve ki lehet jutni innen, az emberi jellem megváltozásának lehetünk tanúi, pontosabban annak, hogy mi változik meg valakiben azért, hogy az adott helyzetből a legtöbbet hozhassa ki.

Ezek a mélyen emberi sorsok azok, amik közel hozzák, jobban átélhetővé teszik az alkotást: nem csupán borzongunk, hanem látjuk, hogy egy teljesen feje tetejére állított világban is megmaradnak az emberi értékek, helyet kap a szeretés és a folyamatos élni akarás, még akkor is, ha ez hatalmas áldozatokkal jár.

A színészek pedig maximálisan teljesítenek:

hitelesen adják vissza a kényszermunkával meggyötört, szenvedő embereket, akik mindenáron szabadulni szeretnének a földi pokolból, de nem áll módjukban megtenni ezt.

Gera Marina, akinek ez az első főszerepe, minden szempontból csodálatosan játszik, Csányi Sándorról is valamelyest elhisszük, hogy egy megtört, a saját szabályai révén túlélni akaró ember a Gupvi-munkatábor poklában.

Az alkotópáros: Szász Attila és Köbli Norbert (korábbi filmjeik a Félvilág és a Berni követ) hagyták, hogy a színészi játék kibontakozzon,

a történet forgatókönyvét pedig kellően izgalmasan írták meg ahhoz, hogy egy pillanatig se érezzük, hogy üresjáratok vannak benne. A motivációk megalapozottak, a cselekmény feszes, a végkifejlet katarzisos, az operatőri munka pedig nagyvászonért kiált.

Csak remélni merjük, hogy az alkotópáros még sok filmen fog hasonló igényességgel dolgozni, és ahogy kell, mozivásznon láthatjuk majd az újabb közös alkotásaikat.