Paksi Endrét megfogta az erdélyiek értékrendje

– Van különbség az erdélyi és a magyarországi rajongótábor között?

– Úgy gondolom, hogy mindenütt vannak jó emberek és kevésbé jó emberek. Itt az Ossian szövegei régebben is sokkal jobban betaláltak, és a mai napig betalálnak az embereknél. Nekem óriási élmény az első pillanattól kezdve itt lenni.

– Mi az, ami megfogja Önt Erdélyben?

– Az itteni embereknek a mai világban úgymond elavult értékrendjei vannak: tisztesség, emberség, becsület, a kimondott szó... Csúnya angol kifejezéssel gentlemen’s agreement (úriemberek megállapodása, írásba nem foglalt, az adott szóra épülő megegyezés – szerk.), ami, nagyon sokszor látom a mai világban, hogy már semmit nem számít. Itt meg a vendégszeretet elképesztő. Annyira fel tud dobni, hogy mindenki mosolyog, ez fantasztikus.

– Nem nagyon van. Várjuk az intrót, egymásra mosolygunk, egy nagy pacsi, aztán hajrá, megyünk.

– A többiek nevében nem tudok nyilatkozni, én azonban igen. Lámpalázas típus vagyok, de főleg azért izgulok, hogy minden rendben menjen, ne legyen valamilyen technikai gikszer. Aztán, ha elkezdődik a koncert, ez megszűnik, de előtte van bennem drukk.

– Fogalmam sincs. Voltunk olyan fesztiválon, hogy körülöttem három-négy csoportosulásban zenészek beszélgettek, és mindenhol az volt a téma, hogy mi az eladható? Ilyent nem lehet, lehetetlenség megfejteni, kinek mit kellene mondanom, hogy megfeleljen. Hatvanöt éves leszek, magamat adom, írok szövegeket, aztán vagy megfogja az embereket, vagy nem.

– Néha nagyon könnyen öszeállnak a dalok, és az a legjobb, a kegyelem állapota. Van azonban, amikor hónapokig semmi nem jut eszembe, akkor pánik van, hogy kiégtem. Aztán meg van, hogy néhány nap alatt eszembe jutnak. Jönnek. Olvas az ember, körülnéz a világban, jönnek hol jobb, hol rosszabb benyomások, és akkor ezek valahogy kijönnek. Próbáltam én is úgy, hogy most leülök és dalt írok, ám abból általában nem sok jó származik. Ennek tényleg jönnie kell. Vannak persze technikai trükkjei is a dolognak. Én régimódi emberke vagyok, van egy füzetem, és ha bármi, akár egy sor, egy szójáték eszembe jut, leírom, hogy jó lesz az valamire. Aztán, amikor kialakul egy versre való, akkor jön a technikai része, hogy ne legyen bice-bóca, stimmeljenek a rímek. De az ötletnek spontán kell jönnie. Nagyon fontos, hogy soha nem írhatja felül a nyelvtani szabályokat a szójáték.

– Rockzenében mostanában a merész, innovatív dolgokat szeretem és azt látom, hogy Nyugaton ezek nagyon jól működnek. Lehet szeretni vagy nem például a Five Finger Death Punch-ot, de azok egy csomó stílust összevegyítettek, és nagyon jól működik.

– Nagyon régen voltunk angol nyelvterületen. A korai időkben voltak ilyen kísérletek, koncerteztünk az akkor még meglévő Nyugat-Németországban. Cselőtei Laci (rockújságíró, a Hammerworld magazin szerkesztője – szerk.) csinált is az Acélszív lemezről egy komplett angol változatot. Nagyon jó kis klubok voltak ott, nagy színpadokkal. Aztán volt egy menedzserünk, akinek jó kapcsolatai voltak és szerzett egy olyan lehetőséget, hogy Szicíliában játszhattunk. Barkas kisbusszal lementünk a „csizmán”, majd komppal át a szigetre. Lövésük nem volt az olaszoknak, hogy kik vagyunk, de tetszett nekik, hiszen ők a temperamentumot nagyon tudják értékelni. De mostanában is van efféle. Dél-Amerikából írogatnak kult-rajongók. Egy időben pedig Mexikóból jött három fickó magyaroszági koncertekre.

– Persze, de arra nagyon rá kéne készülni. Én írtam könyveket, krimiket és az nagyon kilúgozott. Egy csomó mindenre nem emlékszem már, hogy hol, mikor, hogyan volt. Nem merek ígéretet tenni, de eszembe jutott már.

– Tervek már vannak. Idén a későbbi koncertek három kerek évszám köré épülnek: 25, 50, illetve 65. Két kollégám, Ricsi és Krisztián idén 50 éves, Ricsivel 25 éve muzsikálunk együtt, én pedig 65 leszek. Be kell pótolnunk az elmúlt évek elmaradásait, így viszonylag sokat koncertezünk, még jövünk idén Erdélybe is. Egyelőre ez van, utána meg persze alkotni is fogunk.