Pittyes2es és Gyufa: „külön-külön nem vagyunk jók semminek, így teljes a csapat”

– Honnan merítitek az ötleteket a humorjelenetekhez, illetve a dalszövegekhez?

Hengán István: A hétköznapokból. Spontán jön, ha mondjuk bemegyünk az üzletbe, és látjuk, hogy gyúródnak az emberek, az ilyesmiket próbáljuk „visszaadni”, bemutatni, hogy milyenek vagyunk, csak kicsit másképpen.

Duduly Vendel: Abból, amit látunk, hallunk a mindennapokban. Humorral is fűszerezzük, hozzárakunk ezt-azt, hogy jobb legyen a csattanó.

Postolică Adrian: Körülbelül 13 éve egy jótékonysági estet rendeztek a Vigadóban, amelyen a Free Groove nevű tánccsoport tagjaként vettem részt. A reggeli főpróbán mondták a szervezők, lesz ének, lesz tánc, de valahogy túl komoly az egész, valami viccel fel kellene dobni az előadást. Istvánnal akkor kezdtünk barátkozni, és folyamatosan hülyültünk, ha bárhová mentünk. Mondtam is, hogy van egy barátom, akivel bevállalnánk. Kicsit átírtuk Charlie Nézz az ég felé című dalát, Youtube-ról letöltöttünk egy karaoke-verziót, festettünk egy nagy, piros traktort, s elénekeltük a dalt. Tetszett a produkció a nézőknek, így felvettük stúdióban a dalt, aztán még egyet, a tánccsoporttal is újabb fellépésre mentünk, így indult az egész. Ez volt a Pittyes2es, aztán 2012-ben csatlakozott Gyufa.

– Hogyan ragadt rád a Gyufa becenév?

Duduly Vendel: Kilencedikben, amikor Gyulafehérváron jártam iskolába, csak vakációkban voltam itthon. Testvérem, aki akkoriban Magyarországon dolgozott felhívta anyumékat, és megkérdezte, „Gyufával mi a helyzet?” Anyum megkérdezte, „az kicsoda?” Akkoriban Magyarországon az újonc munkásokat hívták gyufának és mivel három testvér közül én vagyok a legkisebb, ezért kaptam a Gyufa nevet.

– Tizenegy éve van együtt a trió, a siker nem jött hirtelen.

P. A.: De igen, hiszen sokáig stagnált a formáció. 2013–2014-ben ugyanis mindhárman külföldre mentünk dolgozni és egészen 2019–2020-ig ott voltunk. Gyufa költözött elsőnek haza 2019-ben.

– Akkor kezdett „komolyabbra fordulni” a dolog, ha lehet így fogalmazni?

P. A.: Picit korábban, 2017-től. Akkor tettem ki az első videót, A székely vizsgázik címűt. Azt 2015-ben vettük fel. Sokszor felvettük, mert folyton elkacagtuk magunkat, amikor veszekedett Zoknival (a kutyával – szerk.). A felvétel a laptopon „hányódott”, nem volt hely a gépen, azért majdnem le is töröltem. Végül kitettem, és úgy „elment”, annyian megnézték, hogy mondtam, csináljunk még videókat.

– Hogyan élitek meg a sikert?

D. V.: Azt csak mi tudjuk...de hatalmas jó érzés.

– Mi változott meg az életetekben a siker hatására?

D. V.: Bármerre megyünk, az úton megállítanak az emberek, gratulálnak, közös fotót, aláírást kérnek. Nemrég Kolozsvár környékén az autópályán integettek, de Németországban is történt hasonló. Olyan is volt, hogy előttünk befékezett egy autó, a sofőr kiugrott az út közepén és odajött, hogy készítsünk közös fotót.

– A jótékonysági koncert az első alkalom, amikor kísérő zenekarral léptek színpadra. Kié volt az ötlet?

D. V.: Körülbelül két éve mondogatjuk, milyen jó volna, ha egy zenekar lenne mögöttünk. Teljesen más érzés egy fesztiválra zenekarral menni, mint USB-stickkel. Mi alapból zenével fűszerezzük a humort, úgyhogy szerintem innentől, hogy velünk vannak a fiúk (Mihály Ernő gitáros, Szima Barna basszusgitáros, Csiki Zoltán billentyűs, Ármánkó Attila dobos – szerk.) a határ a csillagos ég.

– Korábban is voltak feldolgozásdalaitok, azonban a zenekarral felvett Plasztelin című az első teljesen saját szerzemény, igaz?

P. A.: Valóban. Megírtam a szöveget komolyra, aztán Gyufa belerakta a hüyeséget.

H. I.: Én meg közben ütögettem egy lábost...

– Ki írta a zenét?

P. A.: Eldúdoltam Zolinak egy dallamot, ketten elkezdtünk a stúdióban dolgozni, aztán Ernő és Barni is beszállt, mindenkinek benne van a keze a dalban, igazi zenekari munka folyt.

– Várhatók-e további saját nóták?

D. V.: Mindenképpen. Lemezt is szeretnénk kiadni, kizárólag saját dalokra szeretnénk áttérni, jelenleg teljes gőzzel ezen dolgozunk a zenekarral.

– A lemezen csak saját szerzemények szerepelének?

P. A.: Lehet, a régiekből is rákerül egy-kettő, majd meglátjuk. A mai koncerten is három teljesen saját dalt adunk elő: Fesszeg, Nyomtalanul és az említett Plasztelin.

– Hogyan tovább? Tele a naptár fellépésekkel? Zenekarral vagy trióban van több felkérés?

P. A.: Érdekes, hogy, bár csak első koncertünk volt a zenekarral, már további nyolc fellépésre velük együtt hívtak meg. Ennek alapján bizakodóak vagyunk, hogy előbb-utóbb elérjük, kizárólag zenekarral hívjanak bennünket, hiszen mi is jobban érezzük magunkat úgy a színpadon.

– Emellett még mit szeretnétek elérni?

P. A.: Ennek az egésznek sosem volt célja. Azért csináltuk mindig, mert jól éreztük magunkat és a mai napig nincs bennünk görcsölés, hogy ezt vagy azt el kell érnünk.

H. I.: A cél, hogy jól érezzük magunkat, emellett pedig maradjunk meg olyannak, amilyenek vagyunk.

D. V.: A célunk mindig az volt, hogy az embereket a szürke hétköznapokból, s ebből a majom rendszerből kireptessük.

– A siker kétélű fegyver is tud lenni. Zenekaroknál is gyakran megtörténik, hogy mindenki úgy érzi, igazából miatta sikeres a történet és ekkor felrúgva mindent, szólóban próbálkoznak a tagok. Fenyegeti ez a veszély a Pittyes2es és Gyufát?

H. I.: Nálunk mindenki azt teszi, amiben igazán jó.

D. V.: Külön-külön nem vagyuk jók semminek, így teljes a csapat.

P. A.: Volt rá példa, hogy fellépésre ketten kellett elmennünk Gyufával vagy Istvánnal, és nem éreztük jól magunkat. Ha egyikünk hiányzik, az már nem ugyanaz. Annyira összeszoktunk, hogy egymásra nézünk, és kitaláljuk egymás gondolatát. Reméljük, ez sosem fog megváltozni.