Porszem a bűn nagy tengerében: nem próféta saját hazájában a Viszkis

– Szólítja-e valaki Viszkisnek? Egyáltalán mennyire határozza meg még ez a fogalom az ön életét?
– Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nekem van egy becsületes nevem. Nyilván ezt viccnek szánom. Az van, hogy ezt nem én találtam ki, a sajtó, illetve Juszt László nevezett el. Pont emiatt én ezzel nem igazán szeretek azonosulni, de mivel ez egy kis ország, innentől kezdve be vagy skatulyázva. Én ezt nem szeretem, de nem tudok mit csinálni. Ezzel együtt kell élnem.

– Ön úgy szereti, ha Attilának hívják…
– Így van. Vagy rablónak, általában a nagyon közeli barátaim így hívnak, nyilván ez vicces kategória. Meg van egy másik nevem: Csíki Párducként ismertek Újpesten. Ugye Csíkszeredából származom, kihagytam négy évet a jégkorongból, és nagyon nehezen értem utol magam, ezért a lapos lövésekre is vetődtem, ezért hívtak Csíki Párducnak.

A jégkorongban sajnos csak ilyen hólapát jelleget töltöttem be, nem tudtam maradandót alkotni.

– Az önről szóló film erdélyi vetítése kapcsán beszélgetünk. Hogy találta meg önt ez a film és rendezője, Antal Nimród?
– Mondhatnám azt, hogy ez egy véletlen történet. Nimród már a kilencvenes évek végén, illetve kétezres évek elején meg akarta csinálni, viszont a jogok egy bizonyos Dobray Györgynél voltak, aki 12 éven keresztül hülyített és ült a filmen, miközben elköltött 70 millió forintot a Filmalapból kapott pénzből. Emiatt Nimródék nem tudták ezt a filmet megcsinálni. Egyik alkalommal árultam a Nemzeti Múzeum kertjében, amikor bejött egy bőrdzsekis csávó, vásárolt tőlem egy flaskát, majd bemutatkozott, mondta, hogy ő filmrendező s megcsinálná a sztorimat. Mivel pont akkor járt le a meghosszabbított szerzői jog is, mondtam, hogy én idézőjelben szabad vagyok és bárki megcsinálhatja a filmet. Mondta, hogy ő kicsoda, mit csinált korábban, hogy Amerikában is dolgozott. Én ugye csak a magyar részét ismertem a munkájának, a Kontroll című filmet, illetve tudtam, hogy a Metallica-filmet is ő csinálta. Mondtam, hogy akkor hajrá. Ami azt jelentette, hogy három éven keresztül dolgoztunk együtt, ő kint élt az Egyesült Államokban és minden héten legalább két órát beszéltünk egymással telefonon, én meséltem az életemből. Ő aztán eljött Magyarországra, elhoztam ide, Erdélybe, elhoztam a gyerekkori helyszínekre, ahol én felnőttem: Csík, Csíksomlyó az a környezet, ami meghatározta az itteni életemet. Tulajdonképpen így indult ez az egész. Kétségkívül nagyon sokat dolgoztak rajta, azt ugyanis tudni kell, hogy amellett, hogy ez a második legdrágább magyar film, forgatási szempontból sem volt egyszerű, több mint 70 napot forgattak, ami nem jellemző egy magyar filmre.

– Mennyire volt benne ön az alkotási folyamatában? Volt-e beleszólási joga?
– Volt, de nem éltem vele, én ugyanis nem filmrendező vagyok.

Én nem filmrendező vagyok, nyilván volt egy-két kérésem a személyiségi jogokra való tekintettel, de az összes döntésben amúgy Nimródnak szabad keze volt, s azt gondolom, hogy ez egy jó döntésnek is bizonyult, ugyanis két hónap alatt 300 ezren nézték meg a filmet, magyar film ilyen rövid idő alatt nem tudta ezt sehol produkálni. Mindenki mondhat ezek után bármit, lehet szeretni, utálni, de a számok azok makacs dolgok. Amúgy megtiszteltetés is ez az egész: nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy még életében film készült róla.

– Mi a véleménye az alkotásról? Szerette megnézni?
– Én még mindig a hatása alatt vagyok, még mindig szoktam szólni a feleségemnek, hogy csípjen meg. Volt, amikor úgy néztem meg a filmet, hogy beültem inkognitóban a terembe, amikor lekapcsolták a villanyt, akkor ültem be a nézők közé, hogy lássam a reakciókat. Ugye spontán reakcióval szembesülsz akkor, ha nem tudják, hogy ki vagy. Amikor megkérdezed a barátaidat, ismerőseidet, hogy na láttad a filmet, mit szólsz hozzá, akkor ők nem biztos, hogy elmondják őszintén, mert diplomatikusak, mert nem akarnak megsérteni… Így viszont első kézből hallhattam a véleményeket, és a nézők is ledöbbentek, amikor felkapcsolták a villanyt, s látták, hogy ott ülök közöttük. Ez óriási élmény volt.

– Sokat beszéltek arról, hogy Johnny Depp játssza majd a Viszkis karakterét? Mit szólt volna hozzá? Mennyire van megelégedve Szalay Bence alakításával?
– Én abszolút meg vagyok elégedve Bence alakításával, az más kérdés, hogy az amerikaiak is megvették a Julian Rubinstein által írt A Viszkis című könyv adaptációját, lehet, hogy egyszer majd megcsinálják. Gondolom, az is egy szempont lesz az amerikai film esetében – illetve van egy angol vonal is –, hogy milyen visszajelzést kap most ez a magyar film.

– Nem vetítik Csíkszeredában a filmet, az ön szülővárosában. Mivel magyarázható ez?
– Egész pontosan én nem látok bele ennek a mélységébe. De azt szokták mondani, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, és úgy látszik, ez az én esetemben is igaz: ahol felnőttem, ahol a szülőföldem volt, ott kicsit persona non grata lettem. Én nem látok ebbe bele, de kicsit furcsa, hogy pont Csíkszeredában nem látják a filmet.

– Nem fáj ez egy kicsit?
– De, hogyne fájna. Csak ez nem engem minősít. Csíkcsicsóban lesz vetítés, az ugye ott van Csíkszereda mellett, ott mondták, hogy nagyon szívesen, várják a filmet, de

Csíkszeredában valamiért úgy látszik, kicsit büdös vagyok.

Nem tudom, nem látok bele. Felelőtlenség lenne erről bármi többet mondanom.

– Mit gondol, miért olyan népszerű ez a történet manapság? Miért lehet valaki népszerű volt bankrablóként? Ez egy társadalmi jelenség?
– Mivel nem vagyok szociológus és társadalomkutató, ezért nagyon nehéz korrekten definiálnom ezt az egészet. Én azt gondolom, hogy alapvetően az emberek nem hülyék. Én ezt úgy fogom fel, hogy kicsit én káposztatolvaj vagyok: elvittem, amit elvittem, nem vagyok rá büszke, leültem a büntetésemet, miközben milliárdokat tüntetnek el az országból percenként. Én azt gondolom, hogy a kettős mérce Romániában és Magyarországon is működik: a káposztatolvajokat kőkeményen elvasalják. Most ezzel nem azt mondom, hogy a káposztatolvajt nem kell büntetni, hanem azt gondolom, hogy aki milliárdokat elvisz, azt is felelősségre kéne vonni. És mivel engem felelősségre vontak, velem példát statuáltak, ezért úgy gondolják az emberek, hogy egy picit igazságtalan volt. Mert látják azt, hogy én csak egy pici porszem voltam a nagy bűn tengerében. Én pedig azért megszenvedtem, meg leültem a büntetésemet, és azt gondolom, hogy itt egyensúlyba került a mérleg.

– Tudjuk azt, hogy ön a börtönélet, a bűnhődés után előadásokat tart, fiataloknak beszél a társadalmi visszailleszkedésről. Arról szokott-e beszélni, tudja-e egyáltalán, hogy hol volt az a pont, amikor félrecsúszott? Mikor és mit kellett volna esetleg másként csinálni?
– Ez egy hosszú folyamat volt.

Szeretném hozzátenni, nem azért lettem bankrabló, mert az anyám elhagyott vagy az apám ivott, hanem ez is valószínűleg közrejátszott abban, hogy már nagyon fiatalon elkurvultam, és már kilencévesen a templomból is kitiltottak, tehát eléggé korán kezdtem elhajlani téves irányokba. De pont ezt próbálom elmondani a fiataloknak is, hogy nagyon fontos az, hogy tiszteljék a szüleiket, hogy ne csaljanak, ne lopjanak, mert előbb-utóbb a sors úgyis igazságot tesz, mindenki megkapja a büntetését, mint ahogy én is megkaptam.

– Miért kellett az a whisky a bankrablások előtt? Biztosan nem a becenév volt a cél.
– Elsősorban azért, mert alapjában véve nem vagyok olyan bátor gyerek, s egyfajta lazításnak kellett az a két feles. Tehát hogy lazuljanak az érzelmek, tompuljanak a reflexek, és ne azon gondolkodjak, hogy vajon mi lesz, hogy ha beüt valami probléma. Én mindig attól féltem, hogy nehogy valakit le kelljen lőnöm. Én nem azért mentem, nem gyilkolni mentem, én a pénzért mentem. Viszont sajnos a bankrablás az olyan műfaj, ahol olykor előfordulhatnak problémák: történetesen ha belelövök a mennyezetbe és a golyó gellert kap és valakit eltalál, onnantól kezdve nem tudom kimosni magam abból, hiába mondom, hogy én nem akartam bárkit is lelőni. Ez nagyon komoly lelki tényező, valakire ráfogni a fegyvert. Ezért kellett igyak egy-két felest, hogy ezeket az érzéseket, gondolatokat minimalizáljam.

– Manapság iszik-e whiskyt? Jár-e bankba?
–  Whiskyt iszom, bankba nem járok.

Úgyhogy ha van valami pénzem, azt inkább elásom. (nevet)

– Megtanulta a keramikus mesterséget. Mennyire lehet megélni ebből manapság?
– Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy van egy nevem, van egy brandem, de ez önmagában nem elég. Csak azért nem tudom eladni a kerámiát, mert Ambrus Attila vagyok. Ahhoz egyrészt minőséget kell csinálni, másrészt olyan dolgokat kell készíteni, ami funkcionális, és senkit nem lehet átvágni. Abban hiszek, hogy hosszú távon kell fölépíteni a márkát, hosszú távon kell gondolkodni.

– Visszatérve a filmhez és az ön előtt álló közönségtalálkozókhoz, hogyan tér most haza? Jobban izgul az itteniek fogadtatásától?
– Persze, ha belegondol az ember abba, amit az előbb is mondtam, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Én is kicsit görcsösen állok hozzá az egészhez, hogy itt sokkal nagyobb a felelősség, én azt gondolom legalábbis. Csak a földijeim között vagyok, csak a véreim között vagyok, úgyhogy ez nekem nagyon komoly kihívás, hogy egyrészt mindenkinek megfeleljek, meg egy olyan üzenetet tolmácsoljak, ami helytálló: nem azt, hogy bankot kell rabolni és akkor sikeres lehetsz, hanem hogyan lehet felállni bizonyos mélységekből. Azt gondolom, hogy szintén jó úton haladok afelé, hogy vissza tudjak illeszkedni a társadalomba, és akár még hasznos tagja is lehetek olyan módon, hogy az élettörténetemmel egyfajta példát mutathassak, de jó értelemben.