Rémisztő kihívás, hatalmas lehetőség – végzősök kiállítása a Csíki Moziban

A kiállítás ünnepélyes megnyitóján Krizbai Györgyi képzőművész, a tárlat kurátora, valamint Máthé Klára Krisztina mondtak beszédet. „Rémisztő kihívás, hatalmas lehetőség” – emelte ki Krizbai Györgyi Máté Gábor Normális vagy című könyvéből vett idézetében. Szavai nemcsak a végzős diákok munkáira, hanem arra az élethelyzetre is vonatkoztak, amelyben most éppen állnak: átlépni valami ismeretlenbe, de úgy, hogy az már a saját döntéseiken és hangjukon keresztül alakul. Máthé Klára Krisztina úgy fogalmazott:

a kihívás és lehetőség elsősorban magukban a fiatalokban rejlik.

A végzős osztály tanulói idén is különböző művészeti területeken – grafikában, festészetben, textilművészetben és építőművészetben – készítették el diplomamunkáikat. Minden alkotás mögött személyes világok, kérdések és küzdelmek állnak – a tanárok részéről pedig nyitottság, bátorítás és szakmai irányítás.

Antalfi Tímea egy tizenkét darabból álló linómetszet-sorozattal állt elő, amelynek első fele konkrét helyszínekhez és közös emlékekhez kötődik – templomok, a Mikó-vár, a Magyar Zene Háza –, míg a második rész naplószerű, személyes átalakulásának lenyomata.

Aris Dávid alkotása – Day one / One day – a gondolatok láthatóvá tételére tett kísérlet. Az álomszerű jövő és a töredezett jelen közötti feszültségből születik meg benne a döntés pillanata.

Tóth Anna Káosz és rend című munkája a hidegtű technikán keresztül vizsgálja az élet végletességeit: az ösztönös és a tudatos, az elmúlás és az átváltozás egymásbafonódását.

Bakcsi Réka hat olajfestménye időutazás a családi emlékezetben: női generációk arcai, történetei és a közöttük húzódó szeretet válik láthatóvá.

Bálint Réka festményeiben a szem motívuma köré épül minden – a tekintet mint a lélek kapuja, a színek pedig a vágy és a félelem kettősségét közvetítik.

Karácson Anita op-art stílusú, komplementer színekkel játszó munkái Victor Vasarely világát idézik – optikai hatásokkal keltve feszültséget.

Kálmán Tamás klasszikus műalkotások átdolgozásán keresztül fejezi ki tiszteletét a művészet történelme iránt – például Jacques-Louis David híres Napóleon-képének sajátos újragondolásával.

Ladó Karina Zsófia három festménye – egy kentaur, két egymásba fonódó ló és egy életfa – szimbolikus, mélyen személyes utazás a veszteségek, a szeretet és az összetartozás világába.

Alkotások agyagból – öt fiatal keramikus személyes világa

Idén öt fiatal művész diplomázik a kerámia szakon, Ferencz S. Apor képzőművész tanár vezetésével.

Az agyag, ez a sokoldalú és alakítható anyag, különleges tárgyakká formálódik a kezeik alatt – mázakkal színezve, egyedivé téve az alkotásokat.

Bónis Ágota munkáiban a nyitottság és a bezárkózás érzései jelennek meg. Edényei a belső útkeresésről, a személyes változásról mesélnek – az egyik a világtól való elzárkózást, a másik a megnyílás, a kibontakozás lehetőségét szimbolizálja.

Csiszer Patrik három, bagolyformát idéző edénye a természet és a mitológia iránti érdeklődését tükrözi. Az alkotásokban a részletgazdag kidolgozás és a népművészeti forma egyszerűsége egyesül, nyugalmat és harmóniát sugallva.

Erőss Kund tárolóedényei agyaghurkás technikával készültek, és állatmotívumokat – teknőst és keselyűt – jelenítenek meg. Ezek nemcsak díszek, hanem mélyebb üzenetet is hordoznak a természet ritmusáról és az idő múlásáról.

Silló Ákos tárgyai között találunk állatfigurákat – bikát és kecskét – valamint a természet formáiból merítő használati tárgyakat, például egy nádleveles fülű kancsót vagy egy harangformájú edényt levélfogantyúval. Az egyszerű formák mögött érzékeny megfigyelés rejlik.

Tanászi Balázs agyagtömbből kivájt edényeit lóalakok díszítik. A hosszú nyakú, karakteres fejű figurák életet visznek a funkcionális tárgyakba, legyen szó gyümölcskosárról vagy apróságok tárolására szánt edényről.

Botan Janka a fák szerkezetéből indul ki: gyökerek, termések, törzsek formái jelenítik meg a természet folyamatos változását és az emberhez fűződő kapcsolatát.

Karacsi Emőke munkáiban a kötődés áll a középpontban – a batik, a tértextil és a divatterv eszközeivel dolgozta fel a ragaszkodás, elengedés és újrakapcsolódás témáit.

Pongrácz Hanna ókori görög oszlopokat idéző batikjaiban az egyszerű szépség és elegancia tükröződik. Dróthálóból készült fűzője finom egyensúlyt teremt a női test ereje és sebezhetősége között.

Szabó Szonja divat- és textilterveiben a női test mint élő forma és sziluett kap hangsúlyt – az anyagkezelés és formaalakítás játékossága tükrözi az alkotó önálló szemléletét.

A munkákból egyértelműen kitűnik: a végzősök nemcsak szakmai tudást, de önálló hangot is kaptak az iskolától. Olyan látásmódot, amely túlmutat a vizsgakövetelményeken – és ha kell, képes lesz egy életen át elkísérni őket.

A kiállításon nemcsak a festészet, grafika vagy textilművészet kapott helyet, hanem a fiatal építészpalánták világa is. Máthé Klára Krisztina műépítész, az iskola architektúra szakos tanára személyes hangvételű beszédében emlékeztetett: tanítványai munkája sokszor nem a kézzel fogható végtermékben ölt testet, hanem vizuális reprezentációkban, amelyek mögött egy-egy jól átgondolt építészeti koncepció áll.

Márai Sándor szavaival élve: „az építész nem csupán házakat emel, hanem világokat teremt, ahol az ember otthonra lel”. A tanárnő szerint ez fokozottan igaz a most érettségiző diákokra, akik nemcsak szakmailag fejlődtek az elmúlt hónapok alatt, de belső utazáson is végigmentek: „igazi érzelmi hullámvasút” volt a tervezési folyamat, amely a semmiből indulva teremtett letisztult formákat, működőképes tereket – sőt, világokat.

A diákok személyes kötődésekből építkeztek.

Birta Barbara és Petres Dávid saját családjaik telkeire álmodtak nyaralót, erdei házat. A természethez való kapcsolódás alapelvként jelent meg náluk: Barbara korszerű erdei háza a székely hagyományokat értelmezi újra, míg Dávid terve egy egyszerű, kényelmes pihenőhely, amely a családtagokat közelebb hozza egymáshoz.

Darvas Sarolta csillagokat idéző obszervatóriuma nem csupán csillagvizsgáló, hanem filozófiai és irodalmi tér is – az álmok, vágyak és lehetőségek metaforája. „Én vagyok ez a munka, minden hibájával és szépségével” – fogalmazta meg Sarolta a személyes azonosulás mélységét.

Morar Dávid óvodát tervezett – számára a gyermekkori biztonság, otthonosság és a közösséghez való szelíd átvezetés lett a legfontosabb szempont. A tervezés során értette meg igazán, mit jelent az építészet lényege: otthont, védelmet adni a legkisebbeknek is.

Okos Dóra méhészeti épülete nemcsak téralkotási gyakorlat volt, hanem belső út is: kiskora óta félt a méhektől, és a tervezési folyamat során igyekezett leküzdeni ezt. A méhek világa, az emberi kapcsolatuk és a méhész tere inspirálóan hatott rá – és közben önmagáról is sokat tanult.

A szakrális terek témáját két végzős is feldolgozta. Csiby-Gindele Csenge kápolnája a természetes és lelki környezet találkozását keresi, olyan helyet teremtve, amely „elmélyülésre hív”. Vitos Zétény ravatalozója pedig a gyász, az értékvesztés és az elengedés témáit járja körül – egy olyan kisebbségi közösség vallási szokásain keresztül, amelyet eddig csak távolról ismert.

„Végezetül elmondhatom – foglalta össze Máthé Klára Krisztina –, hogy diákjaim tervei alaposan dokumentáltak, tiszta koncepcióval rendelkeznek, egyéni világokat mutatnak be, és mindez magas grafikai szinten történik.” A munkák mellé makettek is készültek – és bár a folyamat megterhelő volt, a tanár és a diákok számára is valódi sikerélményt jelentett.

A kiállítás egy korszak végét és valami új kezdetét jelzi – nem csupán a tanulmányok lezárását, hanem annak bizonyítékát is, hogy a fiatal alkotók már most képesek saját hangon megszólalni.

A „rémisztő kihívás” – legyen bár vizsga, döntés vagy az első önálló lépés az ismeretlen felé – itt átalakul valami mássá: lehetőséggé, ami a tehetségből, kitartásból és belső világuk gazdagságából épül. Ez a tárlat nem csupán egy vizsgaeredmény, hanem ígéret – arra, hogy ezek a fiatalok képesek lesznek újra és újra világokat teremteni.