Stranger Things: színesebb, hangosabb, viccesebb, ijesztőbb és retróbb, mint valaha

Olyannyira átalakította a Netflix modellje a sorozatipart, hogy már nem helytálló az a kijelentés, miszerint tévésorozatokat nézünk a streaming-felületen. Sokkal inkább folytatásos történeteket, több órás filmeket, azok sokadik részeit láthatjuk akár több éves forgatási szüneteket követően. Pont úgy, mint a moziban, csak

ebben az esetben nem kell kilépnünk a lakásunkból az élményért, ami pár órával tovább tart, mint egy mozifilm esetében.

Retródömping és misztikum – mitől nagyszerű a Stranger Things sorozat?

Ha van sorozatrajongó ismerősünk, akkor manapság megkerülhetetlen téma 2016 egyik semmiből jött nagy sorozatsikere, a Stranger Things. De mitől olyan különleges, és miért érdemes nézni?

A Stranger Things ennek a jelenségnek lett az egyik zászlóshajója, aminek új részeit milliók várják, hogy aztán a premier napján az egészet ledarálhassák, hogy majd megint következzen az újabb hosszú várakozás. Az elképesztő sorozatdömpingben mennyiségileg a Duffel-testvérek kultsorozata nem hosszabb a többinél, hiszen mindössze nyolc epizódot számlál az új évad is,

minőségileg azonban magasan kiemelkedik az egyre-másra érkező folytatásos történetek közül.

2016-ban, amikor a Netflix akkori zászlóshajója, a House of Cards kezdett már lapossá, unalmassá válni (hogy aztán a #metoo botrány a földbe döngölje), ezzel a saját gyártású sorozattal rukkolt elő a streaming-platform, ami korosztálytól függetlenül nyerte el a nézők szívét. Egy olyan műfaj-egyveleg volt a Stranger Things, ami

egyaránt építkezett a 80-as évek tinidrámáiból, sci-fijeiből, de a testhorrorjaiból is, olyan retródömpinget hozva tető alá, aminek láttán úgy Steven Spielberg, mint Robert Zemeckis és más „geek-pápák” is elégedetten emelhették meg a kalapjukat, mivel az ő műveiket is előszeretettel idézi és építi be magába a sorozat.

A gyerek-főszereplőkkel debütáló történet úgy ültette át ezt a retró-nosztalgiát a jelenbe, hogy a nagyvállalatok azóta sem győzik meglovagolni a 80-as évek rajongási tárgyainak „felélesztését”, ez a dömping pedig nagyon sokat köszönhet a Duffel-testvérek produkciójának. A harmadik évadot felvezető hype alapján bátran levonhatjuk a következtetést: az emberek még mindig vevők a retróra, a nosztalgiára, a sorozat újabb fejezete pedig kíméletlenül, de mégis könnyedén meglovagolja ezt a hullámot: színesebben, hangosabban, félelmetesebben, de ugyanolyan szívvel és lélekkel. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy

a harmadik évad lett a sorozat legjobbja.

De, hogy ne csak az általa generált jelenségről beszéljünk, a Stranger Thingsről most már teljes egészében bebizonyosodott, hogy egy igazi felnövéstörténet. Nem is lehetne más, hiszen a rohamosan növő gyerekszereplők révén miről is szólhatna leginkább a sztori, mint az újabb és újabb életkori kihívásaikról?

Finn és társai immár a kamaszkorba léptek, ezúttal pedig már nem a megszokott Halloween idején látjuk őket, hanem a Függetlenség Napjának küszöbén, a tikkasztó nyári hőségben, ami teljesen új távlatokat nyit meg az amerikai kisváros, a 80-as évek Hawkinsának ábrázolása terén.

A főszereplőknek ezúttal nem csak a sokadik, párhuzamos világból érkező szörnyével, hanem saját hormonjaikkal is meg kell küzdeniük: párkapcsolatok kerülnek válságba, a gyerekek pedig nem igazán értik, hogy éppen mi és hogyan történik velük és körülöttük.

A sorozat alkotói nagyon jól kibontják, hogy minden gyerekszereplő másként éli meg a kamaszkorba lépést. Láthatjuk, hogy az életük éppen veszélytelen fejezete már nem csak a Dungeons & Dragons szerepjáték körül forog, ugyanakkor arra is rá kell jönniük, hogy már nem csak a világ újbóli megmentése az egyetlen kihívás, amivel szembe kell nézniük, hanem a felnövés a gyermeki ártatlanság elvesztése az, ami igazán próbára teszi őket.

A Stranger Things tehát amellett hogy tobzódik a retró parádéban, az ijesztegetős és a gore-elemeket felvonultató testhorrorban, valamint a menőség kimaxolásában,

egy olyan történet, amivel teljes egészében lehet azonosulni mind felnőttként, mind gyerekként.

A Csernobil után egy kissé nevetségesen és fölöslegesen eltúlzottnak érződik a rosszat megtestesítő szovjet katonai és kutatóbázis, az oroszokkal kapcsolatos szinte összes sztereotípia behozása a Stranger Thingsbe, de mivel egy, a hollywoodi filmstúdiók által következetesen felépített sablonokra épülő, a régmúltat meglovagló, nagy adag patriotizmussal megfűszerezett csupaszív fikcióról van szó, ezen túl lehet lépni. Ahogy azon is, hogy néhány találékony gyerek, hogyan jár túl egy seregnyi orosz katona eszén és szívatja őket a legkülönbözőbb módokon, még akkor is, amikor épp egymáshoz kötözve túszként várják, hogy mi fog történni velük. Ezek a túlzások a Stranger Things esetében egy jó adag humorral megfűszerezve nagyon is jól működnek, mint ahogy az is, hogy az egyik mellékszereplőről, a végtelenül cuki Erica Sinclairről elhisszük, hogy alig tíz évesen teljesen szakavatottként vágja a kapitalizmus lényegét, sőt képes kiselőadást tartani a hazafiság általa aposztrofált lényegéről.

Ha ezeken nem akadunk fent, akkor a Stranger Things egy hihetetlenül vicces és végtelenül szórakoztató, agykikapcsoló retró-matiné tud lenni, amin hol a térdünket csapkodjuk annyira vicces, hol egy pillanat alatt rándulunk össze valami, a sötétből hirtelen előugró félelmetes dolog miatt, hol pedig a szánkat tátjuk, hogy mennyire látványos az egész, de sokszor a torkunkban levő gombóccal küzdünk a hihetetlen érzelmi hullámvasút miatt, amin végighordoz a történet.

Ha valamiben nagyon erős ez a történet, az a nagyon jól felépített és szimpatikussá váló karakterek összessége és a köztük levő kémia maximális kiaknázása.

A harmadik évad tobzódik ezekben, hiszen új szereplők behozásával, valamint a régiek továbbgondolásával megint egy felejthetetlen kalandra viszi a nézőt. Az ötletet, miszerint különböző karaktereket hoznak össze „egy csoportba” nagyon jól működik: ha tetszett a második évadban Dustin és Steve összepárosítása, akkor a harmadik évadban ennek új távlatait kapjuk, és láthatjuk, hogy milyen jól klappolnak együtt bizonyos szereplők.

Az egyik legüdébb és legviccesebb színfoltja az új évadnak a Winona Ryder által alakított Joyce Byers, aki az idegesítően megszállott anyatigrisből most egy könnyű drogok hatása alatt levő, rendkívül szórakozott és vicces side-karakter, aki Jim Hopper seriffel rendkívül jó duót alkot. De kellemes meglepetés volt Uma Thruman és Ethan Hawke lánya, Maya Hawke, aki szintén egy rendkívül szimpatikus új szereplőt alakít, akiben még rengeteg kiaknázható potenciál van a következő évadokra nézve. De hihetetlenül vicces az orosz Alexei szinte összes jelenete, de a folyton ripacskodó, immár állandó mellékszereplővé előlépett Murrayre sem lehet panaszunk az új évadban, aki ezúttal lazára és viccesre veszi a figurát a paranoid, meg nem értett tudós szerepében.

Az pedig, hogy lesz-e folytatás, mondhatni nem is kérdés, hiszen a sorozat továbbra is több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol, a készítők pedig a második évadot követően már elmondták, hogy

több történetet is el szeretnének mesélni a szereplőkkel, akiknek az életkori sajátosságaik fogják meghatározni a sorozat fő csapásirányát.

Az biztos, hogy nem utoljára láttuk Tizenegyest és barátait összecsapni a párhuzamos világ teremtményeivel. Az egyetlen negatívuma az egész történetfolyamnak, hogy sokat kell várni a folytatásokra és hamar (mindössze nyolc óra alatt) elfogynak a részek, tehát jól be kell osztani, ha azt szeretnénk, hogy kitartson az élmény. (Másrészről pedig legalább nem kell heteket várni az epizódok között a Netflix egész évadot elérhetővé tevő modelljének köszönhetően).

Most pedig csak abban reménykedhetünk, hogy

a lehető legrövidebb időn belül ismét részesei lehetünk a retró amerikai életérzésnek, amit folyton beárnyékol valami nem evilági fenyegetés.

De már tudjuk, hogy nem jöhet olyan szörny a párhuzamos világból, amivel ezek a belevaló gyerekek ne tudnák felvenni a harcot.