Fájdalmas emlékeztető a kegyetlen valóságról: Csernobil

Miközben mozgóképfronton a tudományos eszmékkel párhuzamos középkori fantáziák a trendik és a menők, néha találkozhatunk igazi értékekkel is. Olyanokkal, amelyek nem csak látványosak és/vagy szórakoztatók, hanem valóságos történeteket mesélnek el, amelyek nyomán igazi gondolataink támadhatnak.

Tudom, ez nem mindenkinek jön be, és valljuk be, nem is való mindenkinek. Lehet, hogy ennek oka részben a 33 évvel ezelőtt légvonalban tőlünk néhányszáz kilométerre történt csernobili atomkatasztrófa, amelynek egyik következménye a társadalom általános elhülyülése. Aki érti a szarkazmust, talán tudja, miről beszélek.

Csernobil (Chernobyl) címmel kezdte sugározni a(z) HBO a brit Sky-al koprodukcióban készült ötrészes minisorozatát, amelyből eddig két részt mutattak be. Az HBO Go-n elérhető tartalmak IMDB-rangsorában ez a széria rögtön az élre, az eddig egyedül a Trónok harca által képviselt 9,5 pontos szintre ugrott, míg a platform felhasználóinak értékelésében a lehetséges 5 pontból 4,9-en áll, aminek jelentenie kell valamit.

Pedig nem egy könnyen emészthető produkció. A legelső rész elején rögtön az események közepébe ugrunk, a felrobbanhatatlannak hitt reaktor már felrobbant, az atomerőműhöz közel eső ötvenezres kisvárosban, Pripjatyban kissé álmosan az éjszaka közepén történt baleset elhárításán fáradoznak ímmel-ámmal, miközben az erőmű működtetésével megbízott szakértői gárda először nem ismeri fel a baleset súlyosságát, majd miután kezdenek jelek érkezni, amelyek erre utalhatnak, nem hajlandók azokat figyelembe venni.

A sorozat tűéles korrajzot mutat, megdöbbentő, hogy a sikerpropagandára alapozott, tekintélyelvű társadalmi berendezkedés döntési mechanizmusainak hibái milyen sokat nyomhattak a latban azokban a sorsdöntő első órákban.

A „hivatalos állásponttal” szembemenő külső és belső szakemberek álláspontját bagatellizálták, elnyomták. Mivel pirkadat előtt, a sötétség miatt senkinek nem lehetett rálátása a tragédia igazi mértékére, órákon át nem tudatosult az illetékesekben, hogy nem a reaktort kiszolgáló víztartály, hanem maga a reaktor robbant fel. Az is nehezen emészthető meg, hogy az erőműnél található sugárzásmérők csak a 3,6 röntgen alatti sugárzást voltak képesek mérni, de ez nem akadályozta meg sokáig a szovjet kommunista párt döntéshozóit abban, hogy erre az adatra alapozzák döntéseiket (a reális adat, mint később kiderült, legkevesebb 15 ezer röntgen per óra volt, azaz óránként több hirosimai atombombának megfelelő sugárzás került a légkörbe).

A történelmi eseményeket a spoilerezés veszélye nélkül lehet sorolni, a sorozat révén azonban nem pusztán a történelmi tényekbe, hanem az emberi mozgatórugókba nyerünk betekintést. Részt vehetünk a döntéseket hozó pártbizottsági üléseken, megérthetjük, hogy milyen lélektani erők hatnak olybá, hogy felelős döntéshozatali tisztségekben ülő funkcionáriusok sokáig figyelmen kívül hagyják a szakértőket – ismerős ez a felállás valahonnan? Enigmatikus az a jelenet, amikor a fehérorosz atomenergiaügynökség vezető tudósa (alakítója Emily Watson) a fehérorosz kommunista párt főtitkár-helyettesével találkozik. A betegesen kövér, önhitt pártvezér természetesen nem hallgat a tudósra, esze ágában sincs óvintézkedéseket bevezetni, és ki is mondja, hogy a szakértőével szemben inkább a saját véleményének hisz. „Igen, de én egy atomtudós vagyok, s ön, mielőtt főtitkár-helyettes lett volna, egy cipőgyárban dolgozott” – mondja a tudományos álláspont képviselője. „Ez igaz, de most én vagyok a főnök” – mondja a párttitkár, felhajtva vodkáját a világ munkásainak egészségére.

A filmben felépített szovjet kommunizmus nagyon valósághűnek tűnik még innen, az egykori kommunista Romániából nézve is, ahol ugye a szovjet baráti elvtársak bűnös tökölődésének köszönhetően gyanútlanul napoztunk és masíroztunk a szocializmust ünnepelni a láthatatlan radioaktív felhő alatt 1986 majálisán. Azokat a cigifüstös, sötétzöld bársonyú vidéki pártirodákat és üléstermeket, a moszkvai felső pártvezetés műmárványos-csilláros folyosóit, a panelházakat, a kommunista betontömbök között felserkenő daueres frizurákat, a korabeli technikát mind olyan részletekben jelenítik meg a filmesek, amelyekben nem találni hibát. Nem is csoda, hiszen a sorozatot a posztszovjet Oroszországban és Litvániában forgatták. Valósághűen jelenik meg Pripjaty és Csernobil, azaz a V. I. Lenin Nukleáris Erőmű maga is, feltűnik a mai, a Google Maps segítségével bejárható kísértetváros, Pripjaty egy-egy jellegzetes épülete, helyszíne, persze akkori „pompájában”. A baleset rekonstruálásban sem szűkölködtek a trükkökkel a készítők, nem zavarják meg a rendkívül hitelesre sikerült történelmi kontextus ábrázolását az olcsó számítógépes effektusok.

A főleg brit és skandináv színészekre épülő szereposztásban ismertebb és ismeretlen arcokat egyaránt találunk, a már említett Emily Watson mellett Jared Harris, Stellan Skarsgard, Paul Ritter, Jessie Buckley nevét érdemes említeni. Az alkotók, bár láthatóan sokat áldoztak a látványra, mégis nagyobb részt a színészi alakításokra bízták a sorozat hitelességének kérdését, és nem döntöttek rosszul. Nem volt szükségük túl hatásvadász eszközökre, a legtöbbet az arckifejezések és a jól megkomponált kameraképek beszélnek – jó nyugtázni ezt manapság.

A Csernobil (és a csernobili katasztrófa maga) kíméletlen emlékeztetője annak, hogy mi történhet, ha nem a józan ész, hanem az „egyéb tényezők” játsszák a sorsdöntő szerepet egy katasztrófahelyzetben.

Hogyan történhet meg az, hogy miközben Frankfurtban már nem engedik ki a szabad ég alá a gyerekeket játszani, a Csernobiltól három kilométerre levő Pripjaty kiürítéséről még hosszan tanakodnak az atombiztos bunkerben a pártkorifeusok? Hány élet, mennyi tragédia szárad azon emberek lelkén, akik a tények helyett inkább a rendszerben hittek?

Harminchárom évvel ezelőtt végül – a rendszer dacára, és nem kevés emberáldozat árán – sikerült elkerülni egy még nagyobb, az egész kontinensre kiterjedő, többek között Romániát és Magyarországot is lakhatatlanná tevő atomkatasztrófát. Ma vajon jobban teljesítenénk?