Szavak eredeti jóindulattal. Grecsó Krisztiánnal nyelvről, gyógyulásról

D. Balázs Ildikó 2019. május 20., 16:55 utolsó módosítás: 2019. május 20., 18:10

Grecsó Krisztián valamikor 14-15 éves korában járt először Csíkban, akkor még néptáncosként. Azóta már többször is visszatért a Székelyföldre, de már íróként. A József Attila-díjas író legutóbb a Csíkszeredai Könyvvásár alkalmával látogatott a városba, amikor nem csak Vera című regényét mutatta be, hanem ukulelén is játszott. Grecsó Krisztiánt tavaly ősszel áttétes fej-nyaki tumorral diagnosztizálták. Vele beszélgettem betegségről, gyógyulásról, de a magyar nyelv szépségéről is.

Grecsó Krisztián. Egykori önmagát is kereste Csíkban Fotó: Kelemen Kinga/Csíkszeredai Könyvvásár

– Ha mondjuk egy évvel ezelőtt találkozunk, más Grecsó Krisztián ülne most itt?

– Egy ilyen próbatétel semmilyen szempontból nem hagy bennünket érintetlenül, sem a feleségemet, sem engem. Mások lettünk. Fizikálisan is más lettem. Ez valóban más helyzet, sok pozitívummal, sok negatívummal.

Az biztos, hogy bölcsebb nem lettem, nem világosodtam meg, nem lettem jobb ember sem. Az ember úgy képzeli, mintha ilyen dolgok is járnának egy betegséggel, de nem.

Életöröm jár. Az ember örül a perceknek, örül az utazásnak. Az, hogy sikerült meggyógyulnom, és ezáltal utazhatok, itt lehetek, nagyon nagy dolgok. Nekem egyébként is fura szembesülés Csíkszeredában lenni, mert életem különböző korszakaiban jártam itt. 1991-ben voltam először, majd 1992-ben, ebben a két évben néptáncosként, aztán már íróként tértem vissza. Ha az ember a régi ismerősökkel, a régi helyeken találkozik több év elteltével, az tükröt tart elé. Tulajdonképpen nekem egy énkereső túra is Csíkszeredába jönni, mert találkozok az egykori fiatalemberrel, azaz az egykori önmagammal, de azokkal is, akiket itt ismertem meg, és szeretek. Itt vannak azok a jó nevű, középgenerációs írók – Fekete Vince, Lövétei Lázár László és még sorolhatnám –, akikkel együtt bohóckodtunk az elején. Az ember az pályakezdésre jobban is emlékszik, azok az évek jobban belénk égnek, hiszen akkor jelennek meg az első verseink, és még úgy érezzük, a világ múlik rajtuk.

Még pályakezdőként, egyszer Erdélyben, az most mindegy hogy hol, megjelentek a verseim Grecsó Krisztinaként, és azt írták, kisasszony, maga nagyon tehetséges.

– Egy nagyon nehéz időszakon van túl. Mi segített talpra állni, tovább lépni?

– Kicsit olyan, mint amikor az ember hosszú távra elutazik, kiszakad az életéből. Elkerül fél évre valahova, és ezzel megszakad egy folyamat, aztán meg megpróbál visszahelyezkedni a korábbi életébe. Ezek az élethelyzetek is ilyenek, mint egy nagy elutazás. Villámgyorsan megy tovább az élet az ember nélkül, minden tökéletesen működik. Egyébként sem gondoltam magam pótolhatatlannak, de hogy ilyen gyorsan megy minden a maga útján, az alázatra szoktat. Aztán szépen lassan ebbe meg kell próbálni visszailleszkedni, nyilván úgy, hogy vigyáz az ember az egészségére, de próbál a feladatoknak is teret adni, próbálja elvégezni a munkát.

Fotó: Kelemen Kinga/Csíkszeredai Könyvvásár

– És innentől kezdve sok mindenhez másként viszonyul…

– Én nagyon szeretek dolgozni, nagyon szívesen is dolgozok, szívesen írok. Nagyon szeretek találkozni az olvasókkal, ezzel a világon semmi bajom. De minden egyéb járulékos feladatot viszont nem szeretek. A szervezés például, na az idegölő. De hát minden munkának megvannak ezek a kevésbé szeretett, járulékos feladatai.

– Beszélgetésünk reggelén jelent meg éppen az Index tárcarovatában a Negyvenkét év, huszonhat nap, tíz óra és harminchét perc című írása. Ez az első olyan irodalmi mű, amiben a betegsége is felvillan?

– Nem az első, versekben már megjelent. Van egy ciklusom, a Balázsolás, ami természetesen Babits Mihály Balázsolás című versére utal, hozzá kapcsolódik, hiszen Babitsnak is nagyon hasonló problémája volt. Ebbe az irodalmi hagyományba akartam belekapcsolódni, ami Kosztolányinál is előkerült. Ez a ciklus döntő részben készen van, már egy próza is született hozzá, de ez fehér holló volt eddig, és most van ez a tárcám. Azt tervezem, hogy prózában még többször előkerül ugyanígy, tágabb kontextusba téve.

– Része ez a gyógyulásai folyamatnak?

– Biztosan. Sajnos van most egy ilyen megújuló irodalmi hagyomány. Nádas Péter a Saját halál című munkájában a szívinfarktusát dolgozza föl, Darvasi Lászlónak pedig a Szív Ernő-sorozatában több olyan nagy novellája, kisregény terjedelmű szövege van, amiben a saját küzdelméről ír. Szilasi László, akinek agydaganata volt, Luther kutyája címmel egy egész könyvet szentel a betegségének.

Több ilyen történet van a magyar irodalomban, többé-kevésbé szakrálisan a testhez való viszonyt igyekeznek feldolgozni. Nem kiírják magukból, hanem megírják.

Én is úgy érzem, hogy ez előttem áll, és valamilyen módon biztosan elő fog még kerülni.

– Az olvasó számára is fontos lehet.

– A sorstársaknak talán jelent valamit. Énnekem is nagyon sokat jelentett, amikor ilyent láttam. Nekem mindenféleképpen azt üzente, hogy nem szégyen gyöngének lenni, és ami velem történt, az nem az én hibám.

Ha valamilyen próbatételt mér ránk az Úr, akkor ezzel valamit kezdeni kell, és legfőképpen két dolgot kell megtanulni: elengedni a vádaskodást és az önvádaskodást.

Miért én, mit csináltam rosszul, hol van a baj? El kell ezeket engedni. És utána azt az üzenetet kell eljuttatni azoknak az embereknek, akik hála az égnek nincsenek ennek a közelében, hogy aki odakerült, semmiért sem hibás. A jó Isten nem osztogat cukorkát meg virgácsot. Az a Mikulás.

– Amikor korábban a székelyföldi látogatásairól mesélt, csodálattal beszélt arról, hogy milyen sokszínű a magyar nyelv, a magyar kultúra. És hogy mifelénk ez még jobban tetten érthető.

– Én ezt nagyon élvezem és szeretem. Ezt a sokszínűséget, hogy ennyi arca meg színe van, ne szégyelljük, örüljünk neki. Erre a gazdagságra vigyázni kellene, ne csináljunk belőle valami homogén dolgot.

Élvezettel hallgatom, hogy itt milyen sok szó használódik még az eredeti jelentésében, nem rakódott rá pejoratív, negatív kontextus. A nyelv a lelkünket tükrözi.

Azért alakul ilyen aktívan, mert minket képez le, minket tükröz, és az, hogy Magyarországon ennyire sok szóra negatív, pejoratív értelem rakódott, az sajnos nem jelent jót. Az nem öröm. Adja az Isten, hogy ez visszaforduljon. Jó itt úgy hallani a szavakat, hogy megmaradt bennük az eredeti jóindulat. Ez nem föltétlenül a nyelvjárási vagy a hangsúlybéli különbséget jelenti, hanem tényleg világképbéli különbséget, amit a nyelv sokatmondóan tükröz. Irigy is vagyok, és tetszik is.

Libikóka. Grecsó Krisztián és Hrutka Róbert zenés pódiumestje Fotó: Kelemen Kinga/Csíkszeredai Könyvvásár

– Milyen érzés érettségi tételnek lenni?

– Az iskolák maguk választhatnak egy úgynevezett kortársérettségi tételt. Én mindig bocsánatot szoktam kérni a gyerekektől, hogy az adott művet én nem azért írtam, ne haragudjanak rám. Tudom, hogy ezáltal a könyv ugyanúgy egy elidegenedett dologgá válik, mint a többi, hiszen tananyag lesz, de azért hátha élvezetet is jelent számukra.

– Megzenésített verseket adott elő Csíkszeredában Hrutka Róberttel. Történetek dalban, mesében…

– Bő két éve dolgozunk együtt Hrutka Róberttel, ebben sajnos volt egy komolyabb szünet, de most újra tudjuk folytatni. Ő egy nagyszerű zeneszerző, dalszerző, és elég sok versemet megzenésítette. Ezeket közösen adjuk elő két gitárral, sőt, én ukulelét is hoztam. Sokat tanultam Robitól. Nagyon szeretem az énekelt vers hagyományát, amit olyan sokan vittek tovább a magyar irodalomban. De tulajdonképpen így is indult, hiszen ha Balassira gondolunk, ott még megvan, hogy milyen nótához, dalhoz kapcsolódott a szöveg. Én úgy fogom föl, hogy a dal, a zene egy médiuma a versnek. Kányádi Sándor mondogatta, amerre csak járt, hogy a vers az, amit mondani kell. Na ugyanilyen természetes közege a versnek az ének, majdnem természetesebb közege, mint a könyv, és én ezt nagyon szeretem csinálni. Szeretek énekelni, és a legnagyobb örömmel teszem.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat