Szép volt fiúk! Dögöljetek meg!

Amit tíz évvel ezelőtt a Kaukázus jelentett számomra, ma éppen azt jelenti a Szabó Benedek és a Galaxisok. Mivel későn érek, a harmincasból negyvenessé levés jelenti a huszonévesből harmincassá válást – ennek életérzéseit Szabó Benedek úgy fogalmazza meg dalokban, hogy az egyszerre üt, szúr és (pofán)vág, ugyanakkor elérzékenyít és boldoggá tesz. Szabó Benedek egy magas, nyegle szövegíró és énekes, aki zenekarával nem elkápráztat, csak elgondolkodtat, illetve kétségek között gyötörtet, és kérdéseket tetet fel azon embertársaink számára, akik szoktak még kételkedni és kérdéseket feltenni, elsősorban saját maguknak.

Szabó Benedek gyötrődik azon is, hogy előző lemeze, a Lehet, hogy rólad álmodtam nem járt nagy sikerrel – pedig a dalszövegek továbbra is igényesek és sokatmondóak voltak, zenei szempontból is nagyot léptek előre a Galaxisok, hiszen az addigi, egyértelműen angolszász gyökerű gitárzenét kiszínezték zongorával, és néhány dalban hegedűvel is megspékelték, a frontember megtanult zongorázni.

Az azóta eltelt néhány hónapban sajnos a dolgok más irányt vettek – Benedek kicsit egyedül maradt, mert társai külföldön zenéltek, de ezt az időszakot emberünk mi másra használta volna fel, mint dalszerzésre. És ebből született meg a Cím nélküli ötödik lemez, amely talán a legjobban sikerült albuma az eddigi életműnek. Gyakorlatilag az összes dalt sokszor ajánlott újrahallgatni – kedves, melankolikus, gondolkodtató dalok ezek, amelyek megszólítanak, nem hagynak nyugton.

„Ez egy ugyanolyan sláger pont, mint régen, úgyhogy énekeljetek és táncoljatok, ha erre vártatok” – csap oda rögtön az Első számban Benedek, s ezek a gondolatmenetek többször is visszaköszönnek a 33 perces album tíz dalában. Ebben a klipben van három gól a kilencvenes évek végéről (Teddy Sheringham, 1999, Manchester United–Bayern München 2–1, BL-döntő; Luis Figo, 2000, Portugália–Anglia 3–2, Eb-csoportmeccs és Dennis Bergkamp, 1998, Hollandia–Argentína 2–1, vb-negyeddöntő), a harmadik gól pedig egy újabb dalt generált, ez a lemez szerintem kétségkívül legerősebb dala, a Bergkamp. 

– hogy lehet egy dalt ennyire csodálatosan kezdeni! Gyönyörűen bele van hajlítva egy csepp nosztalgia, Szabó Benedeknek akkor ért véget a gyerekkora, nekem pedig a kinyújtott tinédzserkorom – ahogy ő, úgy én is emlékszem, hogy aznap pontosan mit csináltam, amikor a 98-as vébé harmadik negyedöntőjének utolsó perceiben, szombaton késő délután a holland válogatott 2–1-re megverte Argentínát egy csodálatos Bergkamp-góllal. A futball amúgy is belengi Benedek szövegeit, gondoljunk csak a Focipályákon sétálszra, ezekben a dalokban is vissza-visszajön a gyerekkori focizások emléke, az albumhoz kapcsolódó fotók egy része is futballpályán készült.  

„Csak egy pillanatra léptem le a gázról / De most úgy tűnik, hogy ez is végzetes volt igazából. / Gratulálok a végső győzteseknek! Szép volt, fiúk! Dögöljetek meg!” – azt hiszem, hogy ez a refrén is mindent elmond arról, amit Benedekhez hasonlóan a mai harmincasok egy része nagyon érez Kelet-Európában. Társadalomkritika felsőfokon, az állandó műpörgés, gerjesztett hajtás, az egyre több és több, az Én! Én! Én!-érzés, a látszatvalóságok, a Facebook- és Insta-világ karmolászása ez – kérdés, hogy ezt észrevesszük-e. Vagy mond-e valamit az a sor, hogy

Vagy most is az van csak, hogy ez egy harmincas értelmiségi nyafogása, akit nem kell komolyan venni, mert különben is, ott vannak az igazi nagyágyúk meg a mémek meg a tehetségkutatók, azám a kultúra, no meg a népi, ha eszünkbe jut. Az ilyen Szabó Benedekek meg csak óbégassanak...

Fel lehet fogni így is. De úgy is, hogy közel áll a böjt, s a társadalom, a mindennapi élet visszásságaira a kultúra reflektál a legjobban, még ha az abban a pillanatban nem is érezhető.  Még akkor is, ha a kultúra egyik szereplője picit belefásult már mindenbe, és nem nagyon érdekli, hogy mi van („Már nem hívlak át és nem hívlak fel / és nem kiabálok, hogy engedjen el/ vagy a labdát legalább dobja le,/ már nem kérdezem, hogy ott leszel-e”) és inkább visszahúzódik, elbújik, begubózik. Mert a Vakáció című dal nemcsak a bekólázott kopaszról szól, hanem arról is, hogy „filmeket nézek és zenét hallgatok /macskát etetek és a kádban olvasok / növényt locsolok, gitárt hangolok / – kösz, nem, inkább otthon maradok.”

Mert ez is egy szempont, mint ahogy az is, hogy „olyan jó lenne, ha semmit nem kéne csinálni, csak traktorral köröket nyírni a domboldalba”.

A lemez borítója egyszerű, de zseniális, az egykori Európa zsebkönyvek egyik borítójából készült, rajta pedig a rajz, amin rajta van Bergkamp, ahogy „leveszi”. És itt van az album teljes egészében, élmény meghallgatni többször is.

A nagyváradi koncert dátuma április 2., a kolozsvárié április 4., remélem, hogy máshová is jönnek-mennek.