Szorongások és akkordok között: Koszika

Míg tíz évvel ezelőtt, amikor megalakult a Koszika & The HotShots nevű zenekara, még nem tudta elképzelni, hogy valaki Krisztinának szólítsa őt, most úgy van ezzel a névvel, hogy a hétköznapokban jobban esik a Krisztina, mert a Koszikát a színpadi jelenléttel köti össze – kezdi Koszorus Krisztina egy kávé mellett a marosvásárhelyi Bolyai utca egyik kávézójának teraszán.

Krisztina édesanyja és a nővére is néptáncosok, édesapja hegedűművész, a bátyja is táncolt és ütőhangszereken játszott, Krisztina pedig énekhangjával „bújt a közönség bőre alá”. Kíváncsi természetű kislány volt, és úgy öt-hat éves lehetett, amikor a Gyerekek Palotájánál megláttak egy plakátot egy táncversenyről. Akkor már tudott olvasni, így rögtön kérte is, hogy menjenek el erre a versenyre. Édesanyja nem akarta megbántani, de próbálta jelezni, hogy ide azok mennek, akik már tudnak táncolni, őt viszont nem lehetett eltántorítani az elképzeléseitől.

„Mondtam neki, hogy elmegy a közeli zeneboltba, megveszi nekem azt a CD-t, amelyiken megvan az a zene, hogy ta-na-na-na, dúdoltam neki egy akármilyen dallamot. Édesanyám el is ment, talált is egy könnyűzenei CD-t, megvette. Fekete alapon fehér pöttyös balerinaruhát kellett varrnia nekem. Kérdezte, hogy nem akarok-e próbálni, milyen lesz a produkció. A szakmatársaim néha azt mondják viccből, hogy csak a gyávák próbálnak, de én akkor tényleg így gondoltam. Mondtam is édesanyámnak, beállok egy pózba, elindul a zene, táncolok, és akkor ha megáll a zene, megint beállok egy pózba. Ez így is történt, és második lettem. Szépségversenyt is hirdettek, akkor is próbált édesanyám finoman visszarángatni a földre, de én azt mondtam hatévesen, megyünk és győzünk” – emlékszik vissza arra a kis „emancipált” hatévesre, aki huszonhét évvel ezelőtt volt. Végül a művészeti iskola és a hegedű nem engedte őt „megbokrosodni”, ezzel óriási fegyelmet tanult.

Megmaradt a kíváncsisága, de határt kellett szabnia az energiabombaszerű szerteágazó figyelmének, amely ma is jellemzi őt, a hegedű pedig fókuszálta a figyelmét. Amikor nagyobb lett, és sok minden kezdte őt érdekelni, akkor úgy érezte, hogy a hegedű túlságosan kötött munkát igényel, és lehet, hogy ő ezt nem akarja majd élete végéig csinálni, így kezdett nyitni más zenei stílusok felé, de 16 évig hegedült – meséli.

– teszi hozzá Krisztina.

Az énekhangot viszont közvetlennek érzi, és szerinte minden természetszerűen alakult az életében. Soha nem döntötte el, hogy az éneklésből fog megélni, hanem egyszer csak észrevette, hogy pénzt keres belőle. Nem egy külső inger miatt tartott ki az éneklés mellett, ellentétben a hegedűvel, amely mellett a szülői és iskolai elvárásnak való megfelelés miatt tartott ki annyi évig. Annyira jól érezte magát az énekesi szerepben, hogy megmaradt mellette, de mint mondja, ezt is a szüleinek köszönheti. Mivel késői gyerek – bátyja 42 éves lenne, a nővére 52 – a szülei különösen odafigyeltek rá, és édesanyja is gyakorlatilag nyugdíjba is vonult, amikor Krisztina megszületett, ezt táncosként megtehette, de azért visszajárt a Maros együtteshez táncolni és énekelni . Természetesen Krisztina is ment velük kiszállásra mindenfelé, így észrevétlenül tanulta meg az édesanyja repertoárját.

„Ez is fontos mérföldkő volt az életemben, hogy úgy tanultam meg valamit, hogy azt nem várták el tőlem, hanem magától jött. A dalok és életérzések is elraktározódtak bennem. Az autóban mindig énekeltünk, amikor mentünk valahová a családdal, és édesapám úgy döntött, hogy van énekhangom. Hatéves voltam, amikor az első népdalcsokromat elénekeltem édesapám zenekarával, és az nagy sikerélmény volt, mert ha rosszul is énekel egy hatéves kislány, úgyis aranyos, és ezért egyből nagy taps jár neki. Minden előadóban ott van az is, hogy a zenéd megszerettetésén kívül magadat is megszerettesd a közönséggel” – idézi fel első megjelenését a színpadon énekesként. Onnantól kezdve az éneklés is beépült a mindennapi életébe a hegedülés mellett.

Amikor egy évig semmi sikerélményed nincs a hegedű mellett, közben pedig ha kitátod a szád a színpadon, azzal óriási sikered van, akkor az összehasonlíthatatlanul jobb érzéssel tölt el.  A hegedű és az éneklés jól kiegészítette egymást, és akármilyen szétszórt tinédzser kocsmatöltelék voltam, fel tudtam fogni, hogy fontos és jó zenei alapot ad a hegedű” – emlékezett vissza tinédzserkori önmagára Krisztina.

Nem lepett meg a válasza arra a kérdésemre, hogy miből töltekezik a mindennapokban. A zene ad sok energiát – vágta rá gondolkodás nélkül. Zenészként kíváncsi vagy, és amíg ez hajt, olyan szomjúsággal tölt el, ami nem múlik el. Minél jobban elmélyülsz egy zenestílusban, annál jobban kinyílik a füled mindenre, és más zenestílusra is kíváncsi leszel, és ha ez a kíváncsiság megmarad, akkor az energiát ad. Ha már nem vagy kíváncsi, ha nem tud valami motiválni és inspirálni, akkor megszűnsz létezni mint alkotó művész. De nem érzi azt, hogy valaha eljutna ide, mert még soha nem apadt ki a kíváncsisága – meséli nekünk. Az is motiválja, ha érzi, hogy hatni tud a közönségre, és a saját értékrendjét dalba öntve eljuttatja hozzájuk, akik azonosulni tudnak azzal, amit csinál.

„Erdély kicsi piac, és tudatosan nem próbáltunk betörni a magyarországi piacra, amely nagyon telítődött, se a román piacra, így a két nagy piac közé be vagyunk szorulva. Erdélyt a zene Mariana-árkának érzem, és mivel kicsi ez a szegmens, néha az az érzésem, hogy nincs is kinek csinálnom” – mondja, majd rögtön ki is egészíti azzal, hogy ha a saját zenekedvelő, koncertlátogató közegéből indul ki, akkor Marosvásárhely tele van zenekedvelőkkel, de mindenki a kicsi „buborékjában” annyira benne van, hogy nem is gondol arra, hogy hány olyan ember létezik, akit nem érdekel, amit csinál. Ezért benne is felmerül néha, hogy érdemes-e ezt folytatni.

– válaszolja meg saját kérdését.

Krisztinát a közöny szokta leginkább letörni – vallja be nekünk. Nem a zene iránti, hanem sokkal inkább a társadalmi-, vagy a környezettel szemben érzett közöny. Mint mondja, a tudatlanság nem az ember hibája, de ma, az információáradat világában nincs kifogás, hogy nem tudjuk, hogy az életmódunkkal állatok millióinak életét tesszük tönkre, vagy hogy a harminc százalék szárazföldről képesek vagyunk megmérgezni a vizek hetven százalékát.

Erre már nincs mentség. Ez letöri őt, mint mondja, és akkor szakmai szempontból is úgy érzi, mintha „kifújnák a lufit belőle”, de az alkotó ember szerencséje, hogy pont ezekből kezd el dolgozni benne valami, alkotás születik a fájdalmából.

– mondja. El is jutunk beszélgetésünk legmélyebb pontjához, amely bátyja, Kálmán elvesztéséről szól. „Az ember nem tudja tudatosan kezelni a gyászt, a durva betegség után bekövetkezett halála nem ért minket meglepetésszerűen, de az igen, amikor megtudtuk, hogy visszatért a betegség. Végignézve a bátyám utolsó egyéves szenvedését, a halála már megváltásként jött. Arra gondoltunk, hogy így ő is megnyugodott. Mikor reggel kilenckor meghalt, édesanyámmal összenéztünk, és nem tudtuk elképzelni, hogy egész nap mihez fogunk kezdeni. El kéne menni enni, de hogy együnk, amikor ő már nincs köztünk?” – teszi fel kérdést, amire általában nem vár választ az ember, miközben felidézi azt a négy évvel ezelőtti reggelt, amikor meghalt ifj. Koszorus Kálmán.

Mint mondja, bátyja temetésével is megerősödött bennük az, hogy nagyon sok embernek az életét megérintette, és fontos, hogy arra összpontosítsanak, amit hátrahagyott, Koszika például továbbviszi a nevét. „Négy éve halt meg, de még mindig kapok üzeneteket, hogy kikre milyen hatással volt. A vele kapcsolatos sok kicsi emlék megosztása most már jól esik. Hónapokkal a halála előtt elkezdődött bennünk a gyászfolyamat, de sokakat sokként ért a halálhíre, és hirtelen mindenki kiadta magából a történetét vele. Akkor az nem segített, de ma már jól esik tudni, hogy sok ember életét megérintette” – vallja be Koszika.

Az utóbbi egy évre térünk rá, amelyben kimozdult a világ a tengelyéből. A zenészek nagy része figyelmeztetésként élte meg a világjárványt, mint egy előrevetítését a mindenkori zenész félelmének, hogy mi lesz akkor, amikor nem lesz fontos az, hogy ki a zenész – fogalmazza meg Koszika. „A zenészek támogatásával kapcsolatos járványügyi döntésekre érkeztek olyan reakciók, hogy a zenészek menjenek kapálni.

amellett, hogy 16 évig tanultál egy szakmát, még tíz évig művelted, és próbálod a szűrödön keresztül levonni a következtetéseket az életről, amelyeket beleírsz egy dalba, amellyel segítesz is másokon” – idézte fel magában keserű szájízzel sokak reakcióját.

Ők azonban igyekeztek nem erre koncentrálni, az első hónapot vakációként élték meg. Az introvertált énje – mert ilyenje is van neki – nagyon örült ennek. Egy hónap után kezdtek aggódni, hisz nem is gondolták soha, hogy lesz olyan, hogy nem szabad koncertet szervezni. Szerencsére nem érezte, hogy kihúzták a talajt a lábuk alól, volt félretett pénzük, majd az állam is beszállt, kaptak támogatást azok, akik jogdíjakból élnek. Időközben beindult az online koncertezés is, és volt, hogy olyan gázsit kaptak, mint élőben. Amerikai online fesztiválon is részt vettek, az első találkozás jó volt, majd megcsappant az érdeklődés – meséli Koszika, aki azt is tapasztalja, hogy az élő bejelentkezések mást hoznak felszínre, mert eddig megszoktuk a művi videóklipeket, a tökéletesen beállított hajakat, ez pedig az ellenmozgalom, ahol az egyszerűségre, természetességre törekszünk, így jobban kiderül, hogy ki a jó a szakmájában.

– mondja mosolyogva az énekesnő.

Szász Csabával a zenekarban és a magánéletben is tíz éve vannak együtt. Elkerülhetetlen volt tehát a kérdésünk: gondolkodtak-e valaha gyerekvállaláson, hisz nőként legtöbbször mozgatórugó az életünkben a kérdés. „Az egyöntetű véleményünk Csabával az volt egy hajnalban feltett hasonló kérdésre a bandában, hogy nem akarunk még egy gyereket erre a bolygóra. Félnék gyereket szülni, mert nem tudom, hogy mit hagyok neki hátra. Persze ott van bennem az is, hogy ő lesz az, aki valamit feltalál, és azzal megmenti az egész emberiséget” – igyekszik válaszolni a kérdésre, de világosan kifejti, nagy benne a klímaszorongás.

„Romániában kevésbé téma ez a fajta szorongás, mert itt kicsit úgy élünk, mint a strucc, fejünket a homokba dugjuk, és ha nem veszünk róla tudomást, akkor nincs is. De külföldön jobban működik ez a fajta nevelés, és nagyon receptív erre a gyerek. Sokat szorongok, de el tudom helyezni magamban, és aztán túl tudok lépni, a negatív gondolatok kizárhatatlanok bárki életében, nekem is millió egy van egy nap” – mondja, de rögtön hozzáteszi, szorongása ellenére sem zárja ki, hogy egyszer gyereke legyen, hisz ott motoszkál benne is az érzés, hogy belőlük szülessen valaki. „Én lehet, hogy jó anya lennék, de Csabika biztosan jó apa lenne. Ő édesapa nélkül nőtt fel, és nem kizárt, hogy pont ettől érzem, hogy nagyon jó lenne. Nem igazi összehasonlítás, de látom, hogy a macskáinkkal és a diákjaival is mennyire gondoskodó, felelős és odafigyelő, nem hiszem, hogy a saját gyerekeivel kevésbé lenne az” – meséli párjáról. Biztosan ő maga is fel tudna nőni a feladathoz, tudja, ha hozza a helyzet, mindent megtesz majd azért, hogy jó anya legyen – hangsúlyozza.

„A szüleim nincsenek összeházasodva, a családban ez nem divat, az édesanyám legnagyobb lánya az első házasságából való, a szüleimnek két közös gyereke született, és már 45 éve tart ez a szövetség köztük” – osztotta meg velünk büszkén. A hegedű miatt régen feszült volt a kapcsolatuk édesapjával, de mivel már nincs a képben a hegedű, így a kapcsolatuk is nagyon jó – meséli Krisztina édesapjáról, aki mindig azt sugallta neki, hogy hegedülnie kellene.

Koszika és a zenekar most minden erejével a május 15-re tervezett kilencvenperces ünnepi eseményre készül, ahol Erdélyi szimfonikus mesék címmel vokál-szimfonikus koncerttel ünneplik a Koszika & The HotShots zenekar tízéves fennállását, amelyet többek között a román állami Nemzeti Kulturális Alap (AFCN-Administrația Fondului Cultural Național) támogatásával szervezhettek meg.

 Ezen a várva várt rendezvényen az édesapja álma is megvalósulhat majd, ugyanis Koszika hegedülni is fog egy adott ponton a színpadon.

„Abban a stílusban, amit a HotShots-al kezdtünk képviselni, nem volt annyira stílushű a hegedű, plusz stressz volt, amit nem akartunk felvállalni. De most érzem, azt, hogy tíz évre rá, hogy abbahagytam a hegedülést, újra beépítem a zenémbe, és biztosan édesapámnak is jó élmény lesz látni a lányát végre hegedülni a színpadon” – zárja beszélgetésünket Koszorus Krisztina, Erdély Koszikája.